Daumier

Több mint gúny s több mint él. Több mint erő s több mint feszültség. Egy század démona lakott benne, sűrítetten mind az a kín, mellyel két nemzedék önmagát marcangolta, amikor tehetetlenül feszített láncain. Daumier, csakúgy mint a legnagyobbak, a világkultúra mozgatói, szimbolum. Csonka s tépett szimbolum, mint az a nemzedék, melynek véréből serkent az ő vére. Azért több ez a művész a maga munkájánál s munkája minden lélekbemarkoló nagyszerűségénél.

Az a kor a csalódások kora volt. A megtépázott császári sasjelvényt egy hájas burzsoákirály paraplüinek csapta a hóna alá s egy államférfi a védtelenekre uszította a hatalom s a termelőeszközök birtokosait: "Gazdagodjatok meg!". A lázongó tettvágy, a hivatottság szárnyaló lendülete beleszorult egy tubákosdoboz födele alá, melyet a kispolgári életformák józan kötöttsége süllyesztett egy rendőrminiszteri zsebbe. És a robbanó vágyak rugói néha ki-kifeszítették a dobozka födelét s im: egy kis feketeszarvú krampusz ugrott ki piros nyelvöltögetően a födél alól, hogy a gazdakéz egy nyomására ismét eltünjön a födél gondos biztonsága alatt.

Az esernyővé degradált sas és a krampusszá nyomorított szeráf szimbolumai annak a régi jó időnek, melyet a romantika korának nevezünk. Csupa kirobbanó s elhaló lendület, lázongó cselekedni-akarás, mely passzív vonaglásba vész s tehetetlenségben hal el. S ennek kerete, a kispolgári önelégültség, az apró örömök hűvös, józan kultusza. Romantika s biedermeier, ellentétek, melyek egymást emésztik s egymásbanőve rothadnak feltörekvő materializmusba. A romantikus sors mindig szánalmas. Oly nagyot akar, de a miliő, melyet mozgásba szeretne öklözni, kielégül egy tenyérnyi világ tartalmaiban. A romantikus sors vége: a beletörődés.

*

Daumier hérosznak született. Hallatlan formaalkotó fantáziát hozott magával földi útjára. Látnoki hatalmat és szemléltető erőt, mint a legnagyobbak. Tragédiája, hogy ürömcsöpp volt kora lagymatag cikóriáskávéjában. Amikor felvonult szeme előtt a lajosfülöpi parlament poshadt emberkollekciója, epévé forrt látnoki tüze ennyi hazugság és ennyi álnokság láttán. Nem a hűvös tárgyilagosság tekintetével mérte őket, hanem a zseni agresszívitásával, aki pusztít és zúz, ha ellenállásra talál.

A keserű-él karikatúrát röpített ki keze alól, karikatúrát, mely a kezdetét, tetőpontját s talán végén jelenti a heroikus gúnyrajznak. Kásás zsákká, sunyi dögkeselyűvé, sóvár piócává, elaggott kretenné, kaján orángutánggá torzultak indulatában ezek a szörnyű államférfiúi maszkák és annyi düh, annyi átok, annyi kérlelhetetlenség röhög e figurákban, aminek a kifejezésére csak nagy, igen nagy formaalkotó lehetett képes.

Micsoda szobrok ezek a napiszükségletnek szánt két sous-s litografiák! Igen, szobrok. Szobrász volt Daumier, oly egész és vérbeli szobrász, hogy a szobor művészetének elsődleges megnyilatkozása. Amikor a parlament cirkuszában magábanyelte a mérges színjátékot, egyszerre egy darab anyagot ragadott ki zsebéből s pár gyors nyomással, tépéssel, furással, ujja pokolian káprázatos játékával megalkotta rajzai plasztikus - vázlatát. Sok szobrász csak rajzban tudja vázolni szobrait. Ő, a "grafikus", szoborban vázolta rajzait. Kis agyag-improvizációi alapján készültek litográfiái. Micsoda szobrászkvalitások! Vagy harminc maradt ránk ezekből a vázlatokból. Később mind ritkábban nyúlt a plasztika kifejezőeszközéhez.

Örök vágya a monumentális festmény. Soha vágyát valóságra nem váltotta. Biografusai azt mondják, kegyetlen sorsa, pénzgondjai kényszerítették a napimunka igája alá, kötelezték, hogy élclapkarikatúrát, könyvdíszt, illusztrációt tervezzen. Minden igyekezete, hogy teljesen a festésnek éljen, hiábavalónak bizonyult. Így volt. És amikor mégis festett: démonit, hatalmasat alkotott, de nem teljeset. Nem hézagtalant, nem leszűrődöttet.

Valami félelmetes csonkaság árad felénk csodálatos festői övrjéből, valami abrupt vázlatosság, mintha a tartalom még nem tudott volna elhelyezkedni és kielégülni anyagában. Az a démoni dinamika, mellyel pályája elején a karikatúra keserűségével szítta magát tele, determinálta egész életsorsát. Ebből nem tudott többé kibontakozni és maradt: grafikus. Olyan grafikus, akinek leghitványabb, pénzgond-kikényszerítette kis vignettája felér nem egy rajzoló élete munkájával.

De mégis grafikus csak, ő, aki szixtini mennyezetek és rubensi Utolsó ítéletek, Medici-síremlékek és Péter-kupolák vizióit hordhatta volna magában - hitvány, galád politikusok és vérszomjas, megvesztegethető bírák torzképei után, mikor a cenzúra torkára forrasztotta a szót, a bugrisokra vetette magát, őket mardosta, gúnyolta, vesézte s majd, munkássága utolsó évtizedében, mielőtt vaksággal verte meg a sors, szinte líraivá halkult, incselkedővé s sziporkázóvá keze vonása alatt a karikatúra. A démon elvérzett, s ami maradt: egy mesteri s mesterségének minden fortélyán fölényesen uralkodó grafikusművész volt. Sok, nagyon sok aranyérték, de nem elég. Az ő zsenijéhez képest kevés, semmi.

Ez tehát a kortragédia: ősi tehetségek, fényes akarások, túlfűtött erők s az eredmény - a "ridiculus mus".

*

Daumier grafikáját s festészetét nem lehet kimeríteni pár jellemző mondattal. Az eleven tudás és eleven látás annyi kincse rejlik benne, amennyi még tán ma is elég, egész modern képzőművész-pályák kifejezőproblémáinak megoldására. Munkásságának majdnem minden fázisa értékes és jelentős. Az a kiállítás, melyet a Szépművészeti Múzeum grafikai osztálya mutat be - Hoffmann Edith dr. szakavatott rendezése alatt - Daumier halálának ötvenedik fordulója alkalmából, az elmélyedő szemlélőt meg kell hogy győzze e művész kiváltságos nagyságáról. Majdnem az összes fontosabb lapok pompás grafikai gyüjteményünk birtokában vannak, és a későbbi sorozatok egy része is. Eredeti rajzokkal, fametszetes könyvekkel magángyüjtőink segítették ki a múzeumot.