Az igazság a népiesség körül 1.

1
Ideges emberek, ha a népiesség sárkányának többször levágott s a háború után ismét kinőtt feje kerül szóba, azonnal árvalányhajas komédiát, Hazaffy Veray Jánost s más hasonlókat emlegetnek. De így nem érthetjük meg egymást s a dolog aligha is lehet ilyen egyszerű. A népiesség nem érhetett volna el akkora jelentőséget a magyar irodalmi életben, ha sikerének nem lettek volna jó történelmi és művészi alapjai.

S mégis csak kell hogy legyen valami különös ekörül a magyar népiesség körül, ha azt látjuk, hogy míg a nyugati irodalmakban a "Volkspoesie" alig páréves divatot tudott csak teremteni, nálunk másfélszázadon át foglalkoztatja az embereket, rányomja bélyegét legjobbjainkra és állítólag - majd meglátjuk, mennyire jogos ez az állítás - a népiesség szelleme uralkodik költészetünk legnemzetibb félszázada alatt, a 19. század egész második felében.

Igen, a népiesség centrális kérdése a magyar irodalomnak, s Horváth János, aki "A magyar népiesség története Faluditól Petőfiig" címen értékes könyvet írt, igazán hézagpótló munkába fogott bele, ha nem is pótolta a hézagot, miután nem annyira a népiesség, mint inkább a népdalok, sőt gyakran egyedül a népdal-versformák hódításának történetét írta meg csupán... A történelmi materializmus is, mintha a népiesség jogait igazolná. Oly nemzeteknél, amelyek törzse földmívelést űz, mindenütt nagy a népi kultúra fontossága; nemcsak nálunk: az oroszoknál s a délszlávoknál is. A magyar nyelv is a parasztság körében legszínesebb és leggazdagabb, s elmondhatni, hogy nem tud igazán jól magyarul, aki nem tud népiesen magyarul.

Tessék megfigyelni: azok az íróink, akiket, mint Zrinyit, Keményt, Madáchot, kisebb koncepcióju kartársaik olykor háttérbe szorítottak, többé-kevésbbé mindig azért húzták a rövidebbet, mert kevésbbé voltak urai a népies nyelvnek, ritmusnak, elbeszélni és formulázni tudásnak, mint diadalmas vetélytársaik. Hiába, tudomásul kell vennünk: akinek agysejtjeiben nem élnek azok a szólások és fordulatok, amelyeket a föld népe alkotott, az a magyar író csak íznélküli lombik-nyelven beszélhet.

Mi az oka, hogy a népiesség szerénytelen mai viselkedése mégis oly sokunkat tesz idegessé?

2.

Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy a népiesség szerepe koronként igen különböző volt:

A magyar irodalomban négy korszakot lehet megállapítani a népiesség jelentőségének változása szerint (nagyjából egyetértésben Arany Jánossal, aki "A magyar népdal az irodalomban" című hátrahagyott vázlatában foglalkozik a kérdéssel): 1. az öntudatlan népiesség korszakát, amely a 18. század első feléig tart, 2. az irodalom függetlenülésének korszakát, amelyben azonban az immár literáris műveltségű poéták csakhamar le-leereszkednek a népdalhoz, 3. a harmónia korát, mikor Petőfi és Arany példaadása nyomán egy rövid pillanatra egyensúlyi helyzet jön létre az irodalmi és népköltészeti elemek között, 4. a népiességgel való szakítás korát, amely Arany halálától a forradalomig tart s a jövőben minden bizonnyal egyre teljesebb lesz, a kapcsolatok mesterséges keresése ellenére, amely az utóbbi években tapasztalható.

Felületes pillantásra úgy látszik, mintha viszont magának a népköltészetnek nem volna történelme. Ez a látszat téves. Legfeltűnőbb változása talán abban áll, hogy a régebbi magyar népköltészet nagyobb műveltségre vall, mint a modern népdalok, hogy például a 17. században országszerte dalolt "közének"-ek (mint a Vásárhelyi daloskönyv mutatja) teli vannak bibliai, sőt görög mythológiai vonatkozásokkal.

Mikor tehát irodalmunk öntudatlanul népies, ugyanakkor viszont népköltészetünk öntudatlanul irodalmias volt. Műköltészet és népköltészet nálunk csak a 18. században válik el élesen egymástól. Az elválás eredménye emitt a műveltségi vonatkozásoktól mentes tiszta népdal létrejötte, amott az elidegenedő írók első nosztalgiája a népiesség után. A 19. század aztán megéri a magyar népköltészet utolsó virulását, de már a sorvadás kezdetét is.

E két történet belső rendje és párhuzamossága azonnal szembeötlik, ha megvizsgáljuk szociologiai hátterüket: a "népköltészet" fogalmában szereplő "nép" és az irodalomteremtő úri rend változásait. Tudom, vannak gondolat- és stílus-áramlatok, amelyek a szociológia felől nem közelíthetők meg; a népiesség s mindazon mozgalmak azonban, amelyek valamely osztálynak köszönik születésüket, igenis ez osztály változásaiban lelik legtermészetesebb magyarázatukat.

Ha népen a nagyobb irodalmi műveltség nélkül való emberek közösségét értjük, akkor sokáig úgyszólván az egész nemzetet hozzá kell számítanunk. Ez az oka, hogy népköltés és irodalom sokáig alig különböztethető meg egymástól. Magyar városi polgárság s udvar nem lévén, a földbirtokos nemesség pedig életformáiban a föld népétől nem igen különbözvén, az úri és népi műveltség igazi szétdifferenciálódása nálunk csak a 18. században ment végbe.

Ez magyarázza, hogy irodalmunk odáig öntudatlanul népies, népköltészetünk pedig öntudatlanul irodalmias volt. Az úri rend különválásának bekövetkezése viszont érthetővé teszi egyfelől a tiszta népiesség, másfelől az igazi irodalmi irodalom kifejlődését (jellemző, hogy még Révai is csak "közének"-et keres s eszeágában sincs különbséget tenni az úri társaságok meg a puszták nótái közt: a "népdal" szó csak 1818-ban születik meg). Az irodalom és népköltészet közti harmóniát az úri rend és a nép negyvenes évekbeli politikai közeledése idézi elő. Ez az az idő, amikor Petőfi a nép irodalmi uralmától ennek politikai uralmát várja s azt írja Aranynak: "Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!"

Világos azonban, hogy éppen a szociológiai szempont, amely a multra vonatkozólag igazolja a népiességet, a mára és jövőre vonatkozólag kihúzza alóla a talajt. Puszta társadalomtudományi szempontból is képtelenségnek látszik, hogy egy túlnyomó részében városi és polgári eredetű olvasórétegre, amelyet mind vékonyabb és távolabbi emlékek szálai kapcsolnak csak a földhöz, ráerőszakolják a falu kisebbségének kifejezési és szemlélet-formáit.

Komlós Aladár