Magyar író napjai

1929, október

Egy újságíró barátom elmondotta egy beszélgetését, amely a törvényszéken folyt le a napokban közte és egy magasabbrangú igazságügyi funkcionárius között. Nem kértek diszkréciót a barátomtól, sőt talán üzenetszerűek is voltak a beszélgetésnek egyes szavai, amelyek egy, a bíróság elé hurcolt szerelmi botránynak nyilvános tárgyalását kritizálták élesen, kíméletlenül.

Nem a nyilvános bírói tárgyalást, hanem az újságok nyilvánosságát, leleplezéseit, megjegyzéseit, azt, hogy tudomásul vették a rendőrség nyomozását, a botrány hangos kitöréseit s magát a nyilvános tárgyalást. Barátomnak rendkívül kemény ítéleteket kellett meghallgatnia az ujságokról és az ujságírókról, a szerkesztőkről és az írókról, akiket a magyar igazságszolgáltatás egyik fontosabb poziciójának birtokosa, többek közt kétszínűséggel, álszenteskedéssel, tudatlansággal, műveletlenséggel, fölösleges szenzációhajhászással, a magánélet oktalan megsértésével, kiskorúsággal, komolytalansággal vádolt meg e beszélgetésben.

Ennek a szokatlanul erős, de napjainkban nem ritka vádnak az a része, amely a felmerült esetre vonatkozik, nem érdekes és nem is vitás; elfogulatlan ember bizonyára helyesli, hogy a szándékosan nyilvánossá tett magánügyeket az ujságok is megtárgyalják.

De a vádnak másik része... az, hogy műveletlenek és tudatlanok az ujságok, amelyeknek írói és szerkesztői még középiskolai képzettséggel is alig rendelkeznek... Nem, erről sem lehet komolyan beszélni; az elfogulatlan ember ismeri a viszonyokat, amelyeket helyesen ítél meg, az elfogulttal pedig kár vitatkozni. De hogy ilyen ítélet beszélgetés során, sőt olykor a nagy nyilvánosság előtt is elhangozhat... megtörténhetik ez Angliában? Németországban? Franciaországban?

Mikor a barátom elmondta a beszélgetést, elmosolyodtam. Aztán hangosan nevettem és gúnyolódtam. Majd el akartam felejteni, de nem tudtam. Éjszaka, amikor elaludni készültem, megint eszembejutott. Másnap újra. Tépelődni kezdtem. Ujság. Lap. Napilap. Magyar ujság. A magyar ujság egészen különleges lapfajta, amely minden más ország ujságjától különbözik. A magyar ujság nemcsak hírközlés, nemcsak ipari termék és üzleti vállalkozás, nemcsak "a közvélemény hangja" és "a pártok szócsöve", a magyar ujságok mindig és ma is a magyar irodalmat is jelentik.

Az ország ma szegény, de leggazdagabb korában sem tartotta el tisztán irodalmi munkájukért - egy-két kivétellel - a legsikeresebb írókat sem. A magyar lapok szerkesztőségeiben mindig, ma is az ország majdnem minden írója, versköltője, regényírója, színpadi szerzője ott ül és együtt dolgozik az ólomtengerben a hétköznapok "szürke" krónikásaival. Mégis tudatlanok, műveletlenek, könnyelműek, léhák, felületesek, akiknek még az iskolai képzettségét is számon lehet kérni?

Igen, igen, én tudom, hogy fölösleges... hogy nem is szabad vitatkozni ilyen tájékozatlan és naiv állítással. Jól van, nem vitatkozom, de... mit tegyek? Megszúrtak valahol és sajog bennem egy gombostű. Cipelem magamban. És érzem, hogy baj van valahol.

Meg is mondom, hol.

Az "írástudók árulása" körül. Ott, ahol a francia író és Babits Mihály is kereste. (Sajnálom, hogy egy kitünő fej könnyű és fölösleges csevegésnek minősítette a minap Julien Benda könyvét; fájt és nem tudok igazat adni neki). Ott a baj, az árulás körül. Ott, hogy a magyar irónak nincs ma elég tekintélye. Elég presztizse. Nincs meg körülötte a szent és nagy dolgok varázsa, a megközelíthetetlenség tiszteletet parancsoló levegője.

Bizonyára így van ez ma nagyrészt az egész világon. Sehol sem látszik kiemelkedni a nagyság, amely irányt mutat, törvényt szab és új világot teremt. Hiányoznak a zsenik, az univerzális tehetségek, hiányoznak a megszállottak, a hősök, a kozmikus öntudatok is. Bernard Shaw vén trottlinak nevezi magát egy hirlapi polémiában s felveti a kérdést, mikor óhajt már meghalni? Veszélyes az ilyen trottliság... ha a falra festik. Wellsről azt írja egyik ismertetője, hogy nem veti meg az élet üzleti kapcsolatait. Bizonyára nem igaz, de ha szabadon mondhatják... és egyes jelek... így ha például az író azon nyersen belegyömöszöli valamelyik új regényébe régi cikkeit és ezt megérzik az olvasók...


A közönségnek nem is túlságosan izgatott érdeklődése a nem is olyan mohó riporterek és fényképészek alakjában az írók dolgozó- és hálószobája körül leselkedik és feltárja a pizsamák és csekkönyvek nem mindig kellemes titkait. Az idő kereke és vasfoga... szokták mondani... igen, hát ez a kerék és ez a fog megőrölt és szétharapott mindenkit vajudó és fejlődő századunk első évtizedeiben. Akadtak nagy tehetségek, zsenik nem; s a tehetségek sem tudták azt a tekintélyt megszerezni, amely éltető szuggesztivitása volt elmult századok szellemi vezéreinek.

Egy győztes ország ujságírója magyarázta a minap, hogy hazája politikusainak nincs tekintélyük; kissé mosolyognak rajtuk s alig veszik komolyan őket. Hogyan is lehetne? - kérdezte nyugodt iróniával. Akármilyen öreg és nagy is az egyik, mindenki tudja róla, hogy tolvaj. - Uram, könyvet lopott, bibliofil ritkaságot és három hónapig börtönben ült. Igen, igen, ő nyerte meg a háborút, de hát... És az a másik? Ugyan, kérem! Liliomtipró, közönséges liliomtipró. Elítélték nemi erőszakosságért, nem tudja? Éjszaka, egy parkban, igen, egy ügyvéd tizenötéves leányát, igen. Persze, ez régen volt, de miért?

Most talán máskép él? Minden nyáron egy kisebb háremmel vonul vidéki kastélyába és a hárem tagjai nem töltötték még be a huszadik esztendejüket. - Nem tudom, hogy mindez igaz-e, bizonyára nem; azt sem tudom, hogy ma rosszindulatubbak-e az emberek régi századok közönségénél s hajlamosabbak-e az értékek feldúlására, mint a nagyság dicsőítésére... tudom, hogy a zseni zseni, aki születik s önmaga szab pályát az életének... de nem szolgáltatnak-e az írók, művészek, szellemi munkások, általában az emberiség mai "vezetői" túlságosan sok alkalmat a pletykára, a megszólásra, a kicsinylésre, a lenézésre... mindarra, ami rombolja az értéket és megsemmisíti a presztizst?

A céh nevében kérdem, mint annak egyszerű tagja.

Mert: szükséges, például, a kritika s minél szigorúbb, megközelíthetetlenebb és megokoltabb, annál egészségesebb. De kritika-e a rosszindulat, mely csak kárt tesz egy-egy munkás emberben s amelynek még ha igaza is volna egyben-másban, a hangja megsemmisíti a saját igazát s ok nélkül rést hasít az irodalom szeretetén, az írók becsülésén?

És - hogy a kritikusnál maradjunk, ha már itt kezdtük el - kritikus-e a kritikus, tehát lehet-e hatása és tekintélye, ha darabot ír vagy fordít vagy dramaturgizál a színháznak, melyet bírál; ha kéziratot nyújt be a könyvkiadónak, akinek működését oly sehol nem hallható fölénnyel tűzi tollára? Kritika-e az a kritika, amely politikai és társadalmi szempontok szerint osztályozza az írókat; amelynek egyik leghasználtabb fegyvere az agyonhallgatás; amely "jobb- és baloldalra" töri az irodalmat, amely tíz év óta oktalanul és önmagának is ártva egyeseket csak makacsul szidni, másokat csak rendületlen ordítással magasztalni tudott?

Kritikus-e a kritikus, aki fiatal vagy öreg, mindenképpen éles, szigorú, olykor cinikus s rovatában, melyben működését kifejti, saját kezével vagy ügynökei útján fizetett közleményeket helyez el, hogy ne tudja a balkéz, melyben a jutalék van, mit csinál a jobb, mely a kritikai durungot szorongatja éjjel-nappal tartó buzgalommal?

És kritikus-e az író, a költő, aki rendszerint verset vagy regényt ír, de hirtelen kritikusi tollat ragad, csak azért, hogy feltünően rosszat írjon egy írótársáról? Hogyne, kritikus, műfaj szempontjából az; de ne csodálkozzék, ha kritikusi autója olyan ingoványba ragadja, ahol elmerülnek az autó utasai, az író presztizse és a kritika tekintélye.

Nem a kritikusokat kritizálom, az írókat sem dícsérem most. Hogyan dícsérhetném, amikor oly sokan eladják magukat pénzért, divatért, olcsó sikerekért, pénzvágyból, sikerszomjúságból, szereplési és feltünési ösztönökből? Kötelez a mult, kötelez a saját elvégzett munkánk, kötelez a közönség hite. Eleget teszünk-e ezeknek a kötelességeknek? Nem kötelessége, például, politizálnia az írónak. De ha már elkövette ezt a hibát, tartsa nyilvánosan hangoztatott meggyőződését olyan szentnek, mint bármelyik komoly irodalmi munkáját s vonja le meggyőződésének minden következtetését.

Igen, a politikai kaméleonok korában legyen legalább az író az a makacs ember, aki áll vagy bukik a véleményével; győz, ha győz s elvonul, ha téved, de semmiesetre sem alkalmazkodik a gyorsan változó politikai divatokhoz. A közéleti szereplés árát az író presztizse fizeti meg. Az író, akire már-már felnéz az ország, szellemi munkájának presztizsét nem bocsáthatja egy-egy párt múló céljainak rendelkezésére; megteheti, de ne csodálkozzék, ha csökkenni érzi az olvasók hitét a könyveiben.

Siker és nagyság szerénysége int; eredmények, amelyeket valahol elértünk, nem bíztathatnak azzal, hogy olyasmihez is értünk, amivel addig nem foglalkoztunk; könnyű kirándulások sikerei vagy sikertelenségei rontják az író dicsőségét. Aki bálvánnyá lett önszántából és az emberek akaratából, vállalja a bálvány szerepét és ne táncoljon sem csárdást, sem foxtrottot; ám táncoljon, ha kedve tartja, de aztán elsősorban önmagát okolja, ha nem találja meg többé a talapzatot, ahová szobrát újból elhelyezze.

És minderre nem lehet azt felelni, hogy jaj, jaj, nehezek a viszonyok, meg kell élni, nagy a drágaság és sok a kötelezettség. A viszonyok mindig nehezek voltak s a könnyelműség, a szenvedély, a balszerencse mindig megnehezítette a legtöbb ember életét. De mit tett Arany János? Jegyzősködött és titkároskodott. Mit csinált Tompa Mihály? Pap volt. Hát Gyulai Pál? Hát Jókai és Mikszáth? Gárdonyi Géza pedig elvonult vidékre. És Kemény Zsigmond a Pesti Naplót szerkesztette. És... de minek a neveket felsorolni?

Nem személyekről, mindenkiről szó van, de főként a frontvonalak kiemelkedő alkotóiról, az arriváltakról és arriválókról, nem pedig a szörnyű nehézségekkel küzdő kezdőkről, a nyomor, a félreismerés, a meg nem becsülés áldozatairól, akik aggasztó viszonyainkban s közönségünk ájultságában egyelőre hasztalanul nyujtogatják kezüket a beérkezés kapuja felé. Ám az írás nemcsak pénzkereset és nemcsak pálya, legkevésbé Magyarországon, ahol azonban még fokozottabb mértékben van szükség arra, hogy... egy kissé pap, igazi pap s egy kissé talán szerzetes is legyen az író.

Pap, pap, szerzetes. Érezze eredetét, a multat, az ősit, ahonnan jön. A jósokat, a vajákosokat, a jövendőmondókat, a lantosokat, a prédikátorokat érezze magában. Vállán a garaboncások köpenyét, szájában a varázsigéket, szívében az isteni tüzet, életében a szigorú és titkos szerzetesi rendek parancsait. Mondjon le sokról, hogy talán mindent megkapjon és esetleg érje be a semmivel.


Szükség volt erre mindig, de úgy érezzük, különösen ma, amikor olvasztó kemencébe hajított az idő embert és magyart. Egyenrangúak vagyunk-e a korral, amelyben élünk? Nem a tangó, nem is a Zeppelin jelzi az időt; felszínes vígasság az egyik, technikai újítás a másik; de érző ember, ha lehunyja kissé a szemét, táncok ritmusán, repülőgépek berregésén át hallja a sors dübörgését... a sorsét, mely új századot, benne új Magyarországot gyúr élők és halottak véréből, idegeiből, csontjaiból. Méltók vagyunk-e a sorsunkhoz?

Egyénenként, de a céh érdekében is, revideálhatnók életünket, hogy igazat adhassunk az egyszerű embernek, aki még ma is igaznak tartja a nyomtatott betűt. "Ki van nyomatva, tehát igaz." Legyen valóban igaz a nyomtatott betű.

-

Olvastam a napokban néhány háborús regényt a tulsó oldalról is. Mit írnak a háborúról a franciák, az angolok, de főként az amerikaiak ebben a tíz esztendő után bekövetkezett tetemrehívásban, amelyben minden egyes könyv vádlón áll a sebeiben pihegő emberiség megbénult teste mellett s hangosan vagy óvatosan kérdi: ki a gyilkos?

Ki a gyilkos?

Mert ezek a könyvek majdnem kivétel nélkül pacifisták. Barbussenak, a modern háborús regény apjának "Tűz"-étől kezdve... mennyi a harcos, vagy érvekkel és hangulatokkal küzdő pacifista könyv! Roland Dorgelčs: Les croix de bois. Raynal: Le tumbeau sous l'Arc de Triomphe, Sheriff: Journeys End. Az angol Edmund Blunden könyve: Undertones of War, amely naplószerű pontossággal jegyzi fel az ütközeteket. Patrick Macgill: Fear, amelynek főszereplője az alkohol s amelyből kiderül, hogy egyetlen hadseregben sem ittak annyit, mint az angolban.

Ralph H. Mottram híressé vált könyve két nép életét írja le nehéz időkben, az angol és a flandriai emberekét, akiket egymásra utal a háború közös célja, de a háború sem olyan erő, amely összeolvaszthatná őket: az utolsó puskalövés pillanatában elválnak egymástól, férfi a férfitől, katona a katonától, szerető a kedvesétől, elbúcsúznak, tovább mennek s mindenki folytatja a régi életét, amelyben múló, szervetlenül illeszkedő rész a háború. Az amerikai Dos Passos forradalmi vérmérséklet éppúgy, mint két világhírű társa, Upton Sinclair és Sinclair Lewis.

"Három katona" című könyve vádirat a sarzsik ellen; a kegyetlenségről szól, mellyel tisztek a katonákkal bánnak, a gyűlöletről, melyet a katonák feljebbvalóik iránt éreznek. Egy amerikai ezredes így szól a nála felvonult ezredhez: "Rátok bizom, mi történjék a foglyokkal. De gondoljatok arra, mit műveltek a húnok Belgiumban, gondoljatok arra, hogy alig van már élelmiszerünk és gondoljatok arra, hogy minél több a foglyunk, ti annál kevesebbet zabálhattok". Részegség, kegyetlenkedés, hadbíróság, emberkínzás dühöng a könyv minden lapján, amelyen a háború gépe végül úgy zúz szét egy fínom embert, mint az esztelenül rohanó autó a játszadozó gyereket.

Nagyon népszerű James B. Wharton könyve: "U. S. A. a frontonť" Nyolc hőse van, nyolc tagból álló katonacsalád; három amerikai, egy svéd, egy szerb, egy galiciai zsidó, egy olasz és egy ír csibész. Amerikai család; egyesíti a népfajokat. 1918 tavaszán indul a regény, a calaisi csatornában, ahol kivagonirozzák a csapatokat. Ütközetek, nyugodt napok váltogatják egymást; megkezdődik a németek visszavonulása, már-már azt hiszik, hogy vidáman elkerülték a veszedelmeket, de csakhamar megtudják, mennyi vérbe, kínba kerül egy sebesült oroszlán üldözése.

A fuldokló árkok fölött fegyverszüneti hírek röpködnek, de egy nappal a fegyverszünet előtt a könnyelmű és rosszul értesült ezredparancsnokság támadást rendel el a német állások ellen, amelyek előtt a legtöbben összeomlanak. Egyszerű emberek sorsa... s amíg Dos Passos az alacsonyabb rangú tisztek ellen fordul, Wharton azokat a tábornokokat támadja, akik fontoskodva és tudatlanul virágzó életeket pazarolnak el. Nem becsmérli az ellenséget, sőt dícséri a németek háborús tudását, bátorságát és tisztességét.

Dícséri ez is, a többi is. És ostorozza a gépek háborúját és követeli a befejezését, akármi módon. Nincs frázis és izgatás ezekben a könyvekben; a frontok, amelyek kínban és piszokban, éhségben és szomjúságban, férgekben és halálfélelemben, pusztulásban és közönyben fetrengenek, közel, lélekben egészen közel állanak egymáshoz... sokkal közelebb egymáshoz, mint azokhoz a honfitársaikhoz, akik - akár ismerve, akár nem a valóságot - dicsőítik a háborút, sőt talán keresnek is rajta. Mottram regényében azt mondja egy százados: Azt hiszem, hogy ha rajtunk múlik, mi is, ők is, egy hét alatt egyszerűen eldobjuk a fegyvert." Egy másik angol tiszt így vélekedik a "győzelemről": "Túlságosan sokáig tartott... kinek fontos ma már?!" Mindenki, aki résztvett benne, vereséget szenvedett... megverte nem az ellenség, hanem a háború értelmetlensége.

Megverte és így lettünk pacifisták tíz évvel a háború után s pacifisták lettek elsősorban a győztesek s a győzelmes országok irodalmai. Szép, nagyon szép ez a pacifizmus, az emberi élet megbecsülése, a lélek felülemelkedése, a gondolat győzelme, de alig lehet elfojtani egy csöndes kérdést: miért ily későn?

Hol voltak eddig?

Jaurčst legalább lelőtték egy vendéglő ablakában, de hát csak egy Jaurčs volt az egész világon? Hol voltak 1914 júliusában és hol voltak 1914-től 1919-ig az összes Mottramok, Upton Sinclairek és Sinclair Lewisek és Whartonok s mind a többiek, akik most oly sokan és napról-napra egyre többen vannak? Hol voltak?

Mindezek - és mi mindnyájan - nem bujhatunk el egy rendkívül olcsó, de annál súlyosabb megállapítás elől: itt vagyunk, amikor veszélytelen a jelenlétünk, beszélünk és tiltakozunk, amikor veszélytelen a beszéd és legalább is visszafelé nézve jelentéktelen a tiltakozás, de sehol sem voltunk, amikor egyetlen egy hang és mozdulat a szabadságunkba, esetleg az életünkbe kerülhetett volna. Hol voltunk? Sehol sem voltunk. Lelkesedtünk. Éltettünk. Már aki lelkesedett és éltetett. Sokan voltak a lelkesedők és éltetők. És a hallgatók, a némák.

A türelmesek. Akik itthon maradtak, vagy katonák lettek. És a magyarázók. Akik törvényekre, az emberiség törvényeire, a történelem szabályos szabályaira hivatkoztak. A törvénytudók és törvénymagyarázók. A politikusok, akik egyszerre oly járatosak lettek a gyakorlati élet követelményeiben. A hű alattvalók, akiknek értelme egyszerre kitágult és akik egyszerre megértették a kormányok felsőbbrendű bölcsességét.

Az emberismerők, akik nyugati kultúrájukban egyszerre felfedezték a vadnyugatot és vadkeletet, a parfőmben a vért, a manikűrözött körömben a vadmacskák karmait, a parfőmfelhőben a vadállatot, amely mindig gyilkolt és rabolt és most is gyilkolni, rabolni, pusztítani akar. A tudósok és pszihoanalitikusok, akik megmagyarázták, hogy mindig így volt, most is így kell lennie és mindig így lesz. A nagyszerű közgazdászok, akik hirtelen rájöttek, hogy ez, ez, ez a boldogulás, a gazdagodás, a népjólét útja. És főként és elsősorban: az írók, az írók, a magyarok, a németek, a franciák, az angolok, az amerikaiak mind, hol voltak? Hol voltak?

Veszélytelenül írni mindenesetre könnyebb, mint veszélyesen. Opportunusnak lenni talán okosabb, mint igazságkeresőnek és szókimondónak. És tíz évvel a négy esztendős összeomlás után, tíz millió hulla sírján és tíz millió rokkant tehetetlen társaságában mindenesetre könnyebb pacifista figurákat rajzolgatni, szentimentális hangulatokat festegetni, fogolytörténeteket kihegyezni és fogatlan hősöket az emlékezés és a színpad lövészárkaiba hajszolni, mint... mint nem is egy vastag, nem is egy világhírű, nem is egy százezer márkákat és dollárokat jövedelmező könyvet, hanem csak egy szót, egyetlenegyet kiáltani akkor, mikor ez a szó tett. Hogy akkor nem lehetett? Nem, bizony. Hogy akkor ez veszélyes volt? Veszélyes, bizony. Hogy akkor ezért lecsukták az írót?

Le, bizony. Hogy főbe is lőtték az írót? Főbe, bizony. De mit adtak már ingyen, mikor adtak nagy dolgot, nagy eseményt, nagy eredményt ingyen? Soha, semmit. Tessék fellapozni a történelem könyveit, a jog, a szabadság, a szellem igazi hőseinek történetét... hol adtak szabadságot a hatalmasok, jogot az elnyomók kockázat, önfeláldozás, vér, halál nélkül? Soha sem adtak, tegnap sem adtak, ma sem adnak. De könnyebb elfelejteni, mint megtartani a nietzschei parancsot: Élj veszélyesen!

Szaporodnak a kirakatokban, az asztalokon, a polcokon a háborús könyvek. Egyik löki a másikat, egyik a másik halálán küzd az érvényesülésért, a közönség kegyeiért. Kétségtelenül divat is; az emberek emlékezni akarnak s most gyorsan papirosra vetik, amit láttak, hallottak, szenvedtek, mert nem akarják elfelejteni.

A siker is. Egy-két könyv beszáguldta a világot, írójának hírt és pénzt szerzett, megindul az írósereg a frissen vágott úton, hátha jut valami a többire is a pénzből, a sikerből és az erkölcsi dicsőség visszfényéből is. Mindenkiről feltételezzük a jóhiszeműséget; még a kiadókról is, akik néha talán önzetlenül másolják a szomszéd üzleteit.

De látjuk a gyilkost is, aki még nem bűnhődött meg és titokban visszalopózik a tett színhelyére. Gyilkosság történt. Megöltek valakit. Millió és millió embert. Rablógyilkosság is történt; miután kirabolták tízmillió ember életét és megcsonkítottak másik tízmilliót, egyesek győzteseknek nyilvánították magukat és a legyőzötteket kirabolták.

Ki a gyilkos? Csak a kormányok? Csak az államférfiak? Csak a politikusok, a közgazdászok, az okosak és ostobák? Bűnös minden ember, aki részt vett; aki helyeselt, aki nem tiltakozott, aki hallgatott. A huszadik század első nagy tömeggyilkosságáért minden ember felelős. Mindenki, aki élt.

Minden író, akinek toll volt a kezében és a tollát nem szegezte szembe a szuronyerdővel.

Az írók, magyarok és németek, franciák és angolok és amerikaiak, a világ összes írói, mint a gyilkosok, visszajárnak most a gyilkosság színhelyére és szemüket forgatva, késő lelkifurdalással a bűnre merednek.

Földi Mihály