A száj

A száj, amely akkor is beszél, ha meg sem szólal. Ha valakivel megismerkedünk, ránézünk és önkénytelenül a nemét figyeljük. A neméből akarunk jellemére következtetni, mert mindég, mindenütt azt halljuk, hogy „a szem a lélek tükre”. Pedig a szemből csak a pillanatnyi érzést és hangulatot tudjuk kiolvasni. Az állandó és domináló jellemvonásokat az arcnak más részén keressük.

Minden hangulatnak megvan a maga sajátot arckifejezése, izomjátéka. Természetet, hogy amelyik arcizmunkkal többször végezzük ugyanazt a mozdulatot, ez az arcban megrögződik és aszerint módosul lassan az arc egész formája.

Különösen a száj reagál roppant élénken minden mozdulatra és érzetre. Éppen ezért, aki jó megfigyelő és olvasni tud az arc vonalaiban, annak egy csukott száj is rengeteg sokat tud mesélni. Különösen az irigységet, kárörömöt és alattomos természetet árulja el rögtön. A bánattól és szenvedéstől lefelé konyul a szájszöglet és végtelen fáradt, lemondó kifejezést ad az arcnak.

Gúnyoló hajlamú embernek fölfelé húzódik a szájszöglete. Dacot, kihívó természetnél az alsó ajak erősebb és az egész száj fölfelé ível anélkül, hogy a szájszöglet lekonyulna. Zsugori, önző, hidegszívű embernek egész keskeny az ajka.

Telt, ajkak jószívűségre, meleg kedélyre vagy érzékiségre vallanak. Nagyon elrontja az ajkvonalat a nyitott szájjal való légzés, mert kitágulnak és elernyednek tőle a száj körüli izmok. Jóindulatú, kellemes, boldog, vidám mosolytól nyerjük a legszebb szájvonalat és az beragyogja, megszépíti az egész arcot.