Százkét éves korában influenzában meghalt a legutolsó negyvennyolcas honvéd

Hivatalosan állapitották meg róla, hogy ő volt az utolsó honvéd

Amikor Lebo István, a negyvennyolcas honvédek menházának egyedül maradt lakója is meghalt, mindenki azt hitte, hogy vele sírba száll a legendás idők utolsó tanuja. A temetésén ugy emlékeztek meg Lebo bácsiról, mint az utolsó negyvennyolcas honvédről. Akkor aztán jelentkezett az illetékesek előtt egy tagbaszakadt, hatalmas termetű, deresbajszu öreg úr. Egy szót sem szólt, csak kiteregette azt a vaskos paksamétát, amelyben rakásra hevertek a megsárgult régies irásu okmányok. Ezekkel igazolta az öreg úr, hogy Fischl Józsefnek hivják, 1927 szeptember 11-én született, végig harcolta a szabadságharcot és örmestert ranggal, félkezére megrokkanva hagyta oda a katonaságot.

- Attól, hogy nem a menhelyen élek, még lehetek én negyvennyolcas honvéd – mondotta önérzetesen a hadastyán, amikor látta, hogy nehezen akarnak hinni neki. a gyermekeim tartanak el, nem szorulok, hál’ istennek, a menhelyre.
- De hát Lebo bácsi volt az utolsó, - mondták neki
- Hát ha ó volt az utolsó, akkor én vagyok a legutolsó, - vágott vissza az öreg úr és valóban, az iratok hivatalos átvizsgálása után az illetékesek is elismerték és hivatalosan megállapították, hogy Fischl József szavai megfelelnek a valóságnak: valóban ő a legutolsó negyvennyolcas honvéd, aki egyesegyedül maradt életben a legendás ármádiából. Sem Budapesten, sem pedig vidéken, hiába kutattak egész Magyarországon, nem találtak több öreg negyvennyolcast. Nagy lett a becsülete Fischl bácsinak: felszólították, költözzék be a menházba, ahol lelkiismeretesen fogják ápolni, nehogy valami baj érje, ugy akarták őrizni, mint egy darab élő történelmet, de hát Fischl bácsi inkább továbbra is kinn maradt „az életben” és gyermekeinek kenyerén éldegélt.

Fischl bácsi nem sokáig örülhetett annak a dicsőségnek, hogy ő maradt meg egyedül a hősök seregéből. Péntekről szombatra virradó éjszaka csendesen elhunyt és mivel influenza ölte meg, külön tisztiorvosi rendeletre már tegnap délután el is temették a rákoskereszturi temetőben. Az elhunyt hadastyánt népes család gyászolja. Tizenhárom gyereke volt Fischl Józsefnek, ezek közül ma már csak három fiu és három lány él, - családosok mind, - és hat élő gyereken kívül még harminc unoka és tizenhat dédunoka állott könnyes szemmel az aggastyán sírja mellett.

Fischl József pelyhes állu ifju korában kapcsolódott bele a nagy idők küzdelmeibe. Csizmadia-legény volt és tevékeny részt vett a céhbeli mozgalmakban, amelyek, mint akkoriban minden mozgalom, az egész nemzet lelkében forrongó szabadságvágy jegyében születtek. Mikor március tizenötödikén híre ment, hogy Petőfi és társai megmozdulta, a derék csizmadiák is kivonultak az utcára Fischl József volt az egyik csoport vezetője és éppen a Landerer és Heckenast nyomdája előtt találkozott csoportja élén Petőfi csapatával. Első volt azok között, akik benyomultak a nyomda épületébe, lefoglalták a sajtógépeket és a nép közé szórták a „magyar sajtó első szabad lélegzetvételét” a Talpra magyart.
Azután kitört a szabadságharc. Naptárlapok üres hátára rótt sorok beszélik el Fischl Józsefnek ebből az időből származó élményeit. Az egyik naptárlapra az isaszegi csata történetét vetette oda: „Nagypénteken, április hatodikán, délben egy órakor, akkor kezdődött el a csata. Windischgrätz Jelasiccsal együtt volt 30 ezeren, mink pediglen Görgei, Aulich, Damjanich, Kossuth 14 ezeren. Megindultunk, Isaszegtől Gödöllő felé”.



Egy másik töredékes naptárjegyzet a segesvári ütközetről beszél:
„Ott volt Petőfi Sándor költő és mind néztük, hogyan tüzel a szeme. Nem erről a földről való ember volt már ő a költő akkor. Mikor megszólalt az első ágyu, nekiereszkedtünk a dombnak. Én egyre néztem Petőfi Sándor költőt, de egyszerre csak nem láttam sehol. Nagy kavarodás volt. Nem láttunk semmit.”.

A szabadságharc gyászos vége után Fischl József Olaszországba ment azokkal a magyarokkal, akik a szabadságért küzdő Garibaldinak nyujtottak segédkezet. Erről az időről is beszél a napló: Nagyon nyájas volt hozzák az olasz Garibaldi. Én dicsekedhetem személyes barátságával is, mert kitünően megértettük egymást. Én nagyon szerettem őt, mert ő maga nagyon szerette a szabadságot és mindenek fölé helyezte.”

Tizenötévi szolgálat után Fischl József bucsut mondott a katonaéletnek, igaz, hogy kényszerüségből. A nehézkes kapszlis puskák ravasza egy forró ütközetben felsebezte a kezét, vérmérgezést kapott és két ujjpercét le kellett operálni. 300 forint végkielégítéssel, őrmesteri ranggal vonult nyugalomba. Egy ideig pincér volt Nagykanizsán és kedvence lett a vendégeknek, akiknek el-elmesélhette a szabadságharcból való élményeit. Ha valaki hitetlenül szemet meresztett, elővette az iratait, amelyeket éjjel-nappal zsebében hordott.

Szinte elpusztíthatatlan életerő lakott a százesztendős öreg urban, senki sem hitte volna, hogy matuzsálemi korban van már. Egyenesen, bot, szemüveg nélkül járt, minden áldott nap kisétált a Városligetbe, minden fáradság nélkül. Állandóan élcelt, kedélyeskedett, mint valami fiatalember. Mikor a mult hét közepén ágynak döntötte se influenza, csak azt sajnálta, hogy nem érheti meg a nagynénje életkorát, a száztizenkét évet.

Halála pillanatáig jókedvű maradt, évelődött az orvossal, csak akkor borult el, amikor megtudta, hogy nincsen segítség, mennie kell. Akkor aztán mintegy látomásban, a szabadságharcról kezdett beszélni és mikor Kossuth-hoz ért, elhallgatott örökre…