Zaleski

Őszinte örömmel köszöntjük Magyarország fővárosában a lengyel köztársaság külügyminiszterét, aki Európa egyik legnyugodtabb és legmegfontoltabb diplomatája, a kevés szó és józan beszéd barátja. Magas, férfias alakja ugy jelenik meg a pünkösdi magyar ég alatt, mint századoa szimbólum, mint élő jelképe annak, hogy országok és államok elpusztulnak. Trónok rombadőlnek, de erős, izmos, életrevaló népek nem múlnak el soha.

Századok után először jelenik meg Magyarország fővárosában hazája sorsát intéző lengyel államférfiu, századok után először nyujt ujból kezet egymásnak a Duna partján két dicsőséges multu európai nép, amelyeket ősi és mulhatatlan barátság füz egymáshoz: amelyek ezer év óta élnek egymással nemes, zavartalan barátságban, szomszédok, akiket viszály nem választott el soha s bár a kocka gyakran fordult ellenük, ezt a barátságot sem impériumok, sem szövetségek, sem háboruk ketté nem téphették.

Ezt az országot, amely hagyományos vendégszeretetének minden melegével fogadja földjén a lengyel külügyminisztert, más táborba, sodorta az elmúlt évtized politikája, mint szomszédját és egykori szövetségesét. Az európai államok mai rendszere látszólagos érdekellentétet teremtett Varsó és Budapest között. A legyőzött a jövőbe néz, a győztes a jelen gyeplőjét szorítja és mégis, alig néhány évvel a párisi békeszerződések megkötése után, amelyek a darabokra szakadt Polóniát hatalmas, uj köztársasággá egyesítették, Szent István ezredéves birodalmát pedig darabokra zúztak, a győztes és a legyőzött, íme, újból megtalálja egymást s ma Varsóra nézünk, mint hídfőre, ahonnét az ut egy boldogabb partra vezethet...

Az uj Lengyelország földjén, Przemysl sáncai között, a Dnyeszter menedékes partjain és a Visztula vörös völgyében számlálatlan ezer magyar katona csontjai pihennek. Ezek a csontok nem hiába kerültek a lengyel föld mélyébe s a virágok, amelyek ma lengyel mezőkön nyílnak, elporladt magyar szívekből is fogantak.

A történelem malmának véres kerekei néha sorssujtott népeket emelnek föl, máskor boldog országokat sodornak a bukás mélységébe. A história esélyei változatosak. Isten ne adja, hogy lengyel vérnek kelljen valaha is hullnia magyar földön és a magyar jövőért, de Zaleski Ágoston tudja meg itt tartózkodásának első óráiban, hogy ennek az országnak minden lakosa rang- és pártkülönbség nélkül mélységes hittel hiszi, hogy a lengyel testvérnép nem felejtette el a föl támadásáért hullott magyar vért s a magyar honvédek tömegsírjait, amelyek fölé lengyel föld borul.

Nemcsak az érzések, de az érdekek logikus parancsa is egymáshoz füz bennünket. A veszedelem, amely kelet felől fenyeget, egyformán borithatja sötétbe mindkét ország láthatárát s Varsóban éppen olyan jól tudják, mint ahogy nyolc év előtt Párisban tudták, hogy a lengyel nemzetnek természetes és történelmi szövetségese hosszu századok óta a Duna völgyében él.

Párisba Varsón keresztül vezet a legrövidebb ut. Ha a lengyel diplomácia ennek az utnak egyenetlenségit el fogja simítani, egyformán tesz szolgálatot hazája nagy szövetségesének, Franciaországnak és Lengyelország hűséges barátjának, Magyarországnak.

Ezzel a hittet és ebben a meggyőződésben üdvözöljük Zaleski urat, a lengyel külügyminisztert, aki tapasztalni fogja, hogy a magyar nemzet törhetetlen barátsága a lengyel nép iránt nemcsak ünnepi beszédekben csillog, hanem a szívekben is él.