Látogatás a szomoru Juhász Gyulánál a zárt szanatórium Bizalom-emelet-én

Nem örűl a „Hárfa” nagy sikerének, mert: „az az ember, aki verseket írta, nem én vagyok”. – Nem örűl a tavasznak sem és szeretne „mindent visszacsinálni”…

A zárt szanatórium „napos” orvosnője, amikor megtudja, hogy Juhász Gyulát keresem, fölkisértet a „Bizalom-emelet”-re. Keresztül megyünk a kerten… Rőt tujafák, nyírt bokrok, nyirkos levegő, legfölül az ólmos husvéthéfői ég, köröskörül vasrácsos ablakok… Megyünk a „Bizalom-emelet”-re. Itt él Juhász Gyula. Az ápolónő bekopogtat egy üvegablakos ajtón. Senkisem mondja: szabad, de az ablakon kinéz egy fekete fej- „Bogyószeme” sötéten csillog – és szomoruan. Int, hogy bemehetek. Leülünk egymással szemben. Fekete rajta minden. A sűrű körszakálla, a ruhája, nyakkendője – a bőre is napbarnultan sötét. És sötét a kedve, amellyel maga elé néz. Azt mondom neki: - Juhász Gyula, örömhírt hozok! Két napja, amióta megjelent a könyve, mindenki magáról beszél… Kapkodják, megrendülten olvassák… Lása, megjött az az bizonyos nagy siker! Azok is, akik eddig alig ismerték, most, egyszerre, fölfedezték!...

Kezét nyujtja és – sír.

Nehéz, nagy könnycseppek gördülnek végig csüggedt arcán, fájdalmas, tehetetlen könnyek. Igen nagy szívbánatban gyerekek sírnak így. – Drága Juhász Gyulám – küzködik a szó elszorult torkomon – hát így fogadja ezt az örömhírt? Nem érzi, hogy jóra fordult minden?...
Juhász Gyula lenéz a földre. (Eszembe jut verse „A tápai Krisztus”-ról: „Az ország utján függ s a földre néz, arcán szelíd mosoly a szenvedés.”)
- Nem örülök – mondja. - Késő. Nem tudok én semminek a világon örülni. Azokat a verseket megírtam, befejeztem – lehet, hogy már nincs is közöm hozzájuk. Az az ember, aki írta azokat a verseket, nem én vagyok: én beteg vagyok.

Előveszi a zsebkendőt, belétemeti arcát, sír. Nem is tudom, mi mindent mondtam neki, hogy megvigasztaljam. Hálásan nézett rám. De az érveimet visszautasította! Azt mondtam neki többek között: - Tényleg nem a szavak fogják igazán megnyugtatni, hanem a tavasz, a napsütés, amely most fog majd eljönni… Ugye, örül a tavasznak? – Egy pillantást vetett az ablakon keresztül a kertre és… Hamletet idézte: „Ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat előttem nem egyébe, mint undok és dögletes párák összeverődése…”

- Hát a Baumgartner –díjnak sem örült? – kérdezem. Zavartan köhint, ezt feleli:
-Először örültem, de azután itt Pesten, az Akadémia előtt, találkoztam Nagy Lajossal… és elszégyeltem magam. Miért én és miért nem ő? Fejembe huztam a kalapot és ugy éreztem, ki kell szaladnom a világból…

Most már fölenged és beszél mindenről, ami csak eszébe jut:

---

- Régóta lappang énbennem ez a melankólia. Többször kiséreltem meg öngyilkosságot. Megmentettek. Tizenkét évvel ezelőtt nagyon megbetegedtem. Akkor bevittek a Moravcsik-klinikára és körülbelül belyreállítottak. Most recidiváltam. És most egészen komoly a dolg. Egy héttel azelőtt, hogy megbetegedtem, Karinthy járt Szegeden. Vele beszélgettem. A pillanatnyi elmezavarról beszélgettünk… és a kényszerképzet motoszkált, dolgozott hat napon át bennem…
Külső ok? Sohasem volt! Nyomor? Gondok? Szerelem? Nem igaz! Nem fontos!
Az ilyesmi belül dől el az emberben… nálam is énbennem van az ok… És ez éppen a baj. Ezért nem tudom megszüntetni…
- Amikor Szegeden beültem az autóba, amely vitt ki az állomásra, azt mondtam, amit Ady mondott pár héttel a halála előtt, amikor bevitték a Liget-szanatóriumba:
„Mindent – visszacsinálni!”
Én is szeretnék mindent visszacsinálni. Még egyszer ujra kezdeni, de másképp! Csak lehetne! És ez az, amit nem lehet… Hja, Ady! Régi, nagyváradi emlékek… S az akkori emberek közül, aki legközelebb áll hozzám: Gulácsy…

És most Gulácsy Lajosról beszél, a tragikus sorsu piktorról, akinek elborult az elméje. – Várjon! – mondja -, várjon! – s odamegy a szekrényhez, amelynek fiókjából kiveszk most megjelent versesköteték, a „Hárfá”-t. A „Hárfa” keresztkötése még érintetlen; Juhász Gyula napokkal ezelőtt megkapta a könyvet, de még nem bontotta föl. Ahogy mondja, nem érdekelte. Most sietve fölnyitja, szinte hévvel keresgél benne. Megtalálja, amit keresett. Gulácsy Lajoshoz írt versét. Felém nyujtja:
- Az elébb kérdezte, melyik versemet szeretem legjobban. Akkor nem feleltem… nézze, ezt a verset.
Olvasom – és elhomályosul a szemem. Juhász Gyula halkan hozzáteszi:
- Gulácsy … irigylem… Én itt élek ezek között a beteg lelkek között, akik nem tudnak magukról, de én, sajnos, mindent tudok magamról és ez, ez a rettenetes…

Nem tágítok a könyvtől, amely mindenfelől hozza most feléje a szíveket, akarom, hogy örüljön neki. – Hány kötetből szedte össze ezeket a gyöngyszemeket? – A válasz apatikus: - hat kötetből. Öt vidéken jelent meg, mondhatnám, titokban, egy Budapesten, tizenegy évvel ezelőtt. A hatból lett egy. Ez az ocuvre. (Keserű hangsullyal:) Juhász Gyula ocuvreje – majd lehet a költőről szép nekrológot írni!

Bizalom-emelet… Uristen, bárcsak tényleg az volna…