A szociális lakáspolitikáról

Szociális lakáspolitika a cime Kovrig Béla tanulmányának, amely világos, meggyőző okfejtéssel tárgyalja a háboru utáni időknek ezt a sulyos, messze kiható problémáját. A lakásépités, a település módja és mértéke elválaszthatatlanul összefügg a közlekedés kérdésével. Igy érdeklődésre tarthat számot a tanulmány alább közölt részlete.

Ha tárgyilagosan itéljük meg a magyar helyzetet és azt mondjuk, hogy a népesség egészségét sulyosan kárositó lakásviszonyok uralkodnak az országban, tőkeszegénységünk okán és a széles néprétegek keresőképességének korlátolt volta következtében a magánvállalkozás kertes kislakás épitőtevékenysége nem rentábilis, tehát a lakástermeléshez szükséges tőkét a szabad piacon sem külföldön, sem belföldön megszerezni nem lehet, az egyetlen kiut a közület pénzügyi támogatása a lakástermelésnek intenziv meginditásához. E nélkül a magyar népesség egészségi viszonyainak feljavitása el sem képzelhető.

Ezeknek a megfontolásoknak alapján tette lehetővé a Lex Vass II., hogy a társadalombiztositás intézetei járuléktartalékainak 30%-a uj épületekbe legyen befektethető. A járuléktartalékok fejlődő további vagyona is azonban igénybe vehető az épitő tevékenység közvetett finanszirozására, nevezetesen oly módon, hogy a társadalombiztositás intézetei zálogleveleket vesznek át oly feltétellel, hogy azoknak ellenértéke a zálogleveleket kibocsátó intézet részéről kislakások épitésére vagy azoknak finanszirozására fordittassék.

Ez hivatása és értéke a társadalombiztositás intézményeinek, mert a lakásépitő tevékenység előmozditásával növekszik a munkavállalók, tehát a biztositottak száma, ami a járulékjövedelem fejlődését eredményezi, a biztositott népesség lakásviszonyainak javulása pedig csökkenti ennek a kategóriának morbilitását és moralitását, ami végeredményben a Társadalombiztositó Intézet kötelezettségeinek, tehát kiadásainak apadására vezet.

Nézetem szerint a biztositásüggyel kapcsolatban még ujabb lehetőségek bontakoznak ki. Gondolok elsősorban a vállaltok nyugdijintézményeire, azoknak járuléktartalékaira és arra a lehetőségre, hogy a fentartó vállalatokat törvényes alapon kötelezni lehetne arra, hogy nyugdijintézményeik járuléktartalékának meghatározott százalékát uj épületekbe fektessék.

Ezzel az eljárással a társadalombiztositó intézeteknél kialakuló évi 7-10 milliós hitelkeretet legalább másfél millió pengővel lehetne kiegésziteni.

A falusi kislakások elsokasitásának tág lehetőségei nyilnak meg agrárszociális biztositásunk kiépitéséhez füződő tervek végrehajtásával. Nézetem szerint a Lex Vass II.-ben lefektetett elvekhez analóg módon, a mezőgazdasági öregségi és rokkantsági biztositásnak megvalósitása esetén az uj biztositás dijtartalékából legalább 20 millió pengős épitkezési hitelkeretet lehetne kiszakitani.

Ez azzal a törvényes rendelkezéssel lenne elérhető, hogy a dijtartalék évi dijbevételének legalább 30%-át a kezelő kormányfőhatóságnak falusi kislakásépitő szövetkezetek és birtokosok mezőgazdasági cselédlakás épitkezéseinek finanszirozására kell forditania. Ha a biztositás pénzügyei 4%-os kamatbázison épülnének fel, az illetékes kormányfőhatóságnak módjában állana 5 százalékos kölcsönt folyósitani azoknak a birtokosoknak, akik kötelezettséget vállalnak, hogy záros határidőn belül a kormányfőhatóság által jóváhagyott tervek szerint fognak mezőgazdasági cselédeik számára a higiéne követelményeinek megfelelő lakásokat épittetni.

Ily módon a mezőgazdasági szociális biztositás még az ugynevezett „várakozási idő” tartama alatt is hathatósan szolgálná agrárnépességünk szociális érdekeit és végre-valahára lehetővé tenné az 1907: XLV. t.-c. 29. §-ának közérdekü integrális végrehajtását.

A mezőgazdasági biztositás a falu, a már bevezetett társadalombiztositás pedig a városok munkássága érdekében meginditott lakástermelés számára jelentene biztos és állandó pénzügyi erőforrást. A kettő együtt körülbelül 30 millió pengő évi épitkezési hitelkeret felállitását tenné lehetővé, ami azonban még nem elégséges ahhoz, hogy erőt vegyünk lakásviszonyaink mostohaságán. Sajnos, mig más államok a házadó hozadékának jelentékeny hányadát, 45-55%-át forditják a lakástermelés válságának leküzdésére, a magyar házadó évi 68 millió pengős hozadéka más célokat szolgál.

Az uj költségvetési kép kialakulása után valószinütlen, hogy a házadó hozadékának jelentékeny részét a törvényhozás a lakáskérdés megoldására kivánná forditani. Szerény nézetem szerint azonban járható megoldás, hogy az 1917. évi lakbér 100 százalékának elérésekor a házadó – a községeket megillető pótadónak mérséklése nélkül – további 2-2 százalékkal csökkentenék és ezzel egyidejüleg a háztulajdonosok köteleztetnének arra, hogy nyers házbérjövedelmük 2 százalékának, azoknál pedig, akiknél a nyers házbérjövedelem az évi 6000 pengőt meghaladja, az adóalap 5 százalékának megfelelő értékben, kamatozó törlesztéses épitőkölcsönkötvényeket vegyenek át.

Nyers számitások szerint ily módon 10-12 millió pengőnek felelne meg az épitő kölcsönkötvények évi hozadéka. A 6000 pengőnél alacsonyabb házbérjövedelemmel rendelkező háztulajdonosok csak jól járnának, mert bár közterhük változást nem szenvedne, annak egyrésze kamatozó kölcsönkötvények jegyzésének kötelezettségévé alakulna át. A biztositásügy a járuléktartalékok igénybevételével és az épitőkölcsönkötvények utján elért hozadék együttes összege körülbelül évi 40 millió pengő épitőalapot teremtene.

A biztositásügy járuléktartalékainak terhére lehet végrehajtani a munkáslakások épitését, az épitőkölcsönkötvények hozadékából pedig meg lehetne inditani a községek lakáspolitikai programjának végrehajtását és pedig oly módon, hogy a kötvények hozadékának 60%-a a községeket illesse meg, 40%-a pedig az államot, hogy abból külön hitelt bocsásson a legvisszásabb lakásviszonyokkal küszködő községek rendelkezésére.

A községek a kötvények hozadékából rendelkezésükre bocsátott 5%-os pénzzel részben saját rezsijükben hajtanák végre szociális lakásépitési programjukat, részben a rendelkezésükre bocsátott olcsó pénzt teljesen megbizható lakásépitő szövetkezetek épitkezéseinek finanszirozására fordithatnák.

A házadó csökkenéséért az államot bőségesen kárpótolja a házadó alapjának bekövetkezett emelkedése, továbbá az a körülmény, hogy az épitőtevékenység előmozditása következtében csökken a munkanélküliség, emelkedik a fogyasztás, tehát a közvetett adók hozadéka, a vállalkozói tevékenység elősegitése és gyorsulása következtében pedig emelkedik a társulati adók hozadéka. Az évi 40 millió pengős lakásépitő alap megteremtése lehetővé tenné egy á la longue megtervezett lakásépitési programnak tervszerü végrehajtását.