1.
Tóth Lajos
Öregedő, gyűröttarcu, főpincér. Kopasz. Kis, kopasz ember, párnás, puha, apró keze van, ez nem gyilkos kéz. Ez csaló kéz, lopó kéz, ez a kéz rosszul ad vissza, ha kell. ellopja, amit az asztalon hagynak, de erre a kézre nem mertem volna rámondani, hogy cselédlányt gyilkolt vele.
Tóth Lajos, az elsőrendű vádlott le nem veszi szemét az elnökről. Nézi, bűvöli az elnököt, szemtelenül helyesel és bólogat. Néha ugy viselkedik, mintha a bírósághoz tartozna, rá is szólt egyszer az elnök:
- Hallja, nekem ne helyeseljen, ne bólogasson! Miféle tempó ez!
Ezután többé Tóth Lajos nem is igen helyeselt, csak nézte, kutyahű szemekkel bűvölte a tárgyalási elnököt, akitől a sorsa függ.
- Sárga cipő van Tóth Lajoson, kis, rövid lába alig ér le a földre.
Jönnek, mennek a tanuk, mögötte zsibong a tárgyalóterem. Az orgazdafejű főpincér, aki gyilkossággal van vádolva, csak ül, néz ártatlan szemekkel.
Az iskolában láttunk ilyen strébereket, akik le nem veszik szemüket az osztályfőnökről.
Kopasz feje körül ellopott, kicsalt, elzálogosított aranyláncok és pecsétgyűrűk rovottmultja fénylik. Pufók mártirarcán egy gyermek ártatlansága s egy többszörös betörő sunyi alázata vibrál. Fazékban ássa el a pénzét a Svábhegyen, hatéves büntetései vannak. Betörő. Megszökött a Gyűjtőből. S a végén az elhagyott szeretője, aki utcán át méri ki a skrupulózisnélküli szerelmet, bosszuból följelenti, hogy tíz év előtt gyilkolt.
Valakitől a tárgyaláson azt kérdezte az elnök:
- Ismeri maga ezt a Tóth Lajost?
- Nem ismerem – felelte a tanú -, csak rémlik nekem.
Tényleg, ez a leghelyesebb szó: „rémlik”.
2.
Wallenstein Manó
Kövérkés alak, sas-orral és jellegzetes beszédhibákkal.
A fivére rovottmultu, ő azonban rendes ember. Mindenesetre a házukhoz járt Wembach Katalin. Egy leány az utcáról.
Nem tudom, hogyan fog végződni ez a pör, de Wallenstein Manó se néz ki gyilkosnak.
Én elhiszem, hogy süteményt vitt föl a Brandl-gyerekeknek, akik a Fehérkeresztben feküdtek. Mindenesetre ő se veti meg a homályos üzleteket. A Rombach-utcában lakott s a Valero-utcában bizonyos házat tartott fönn.
Egyébként nagymarosi nyaralónak néz ki, aki szombatonként a férjvonattal érkezik, egész nap a kertben ül fuszekliban és alsózik. Nem gyilkostípus.
3.
A felesége
Tanu az ügyben. Kis, sovány asszonyka, arca olyan kicsi, sárga és savanyu, hogy egy hámozott citrom érett görögdinnyének látszana mellette.
Védi a férjét, meggyőződéssel. Áldozatnak néz ki ez az asszony, Tolnamegyében született 1890-ben. Stern Erzsébet a leányneve. Most Vecsésen lakik, Kertekalja-utcában. Ide került a szegény Wallenstein Manóné, akit komolyan sajnáltam. Bátran viselkedett, igenis, a férje fönt volt Brandl Izidoréknál a gyilkosság előtt, aztán együtt jött el Brandlékkal, elment a nővéréhez s ezután hazajött. Férje máskor is volt Brandlék üzletében, libát árultak. Brandlék és Wallenstein Manó, a jó férj külön nagy libamájakat szokott hazahozni a családjának..
A gyilkosság után is üzleti összeköttetésben maradtak Wallensteinék és Brandlék.
Sőt, huszban valahol együtt is nyaraltak.
Nehéz helyzete van. Az elnök ilyeneket kérdez tőle:
- Mit csinált nyolcadikán az ura?
Már mint tíz éve előtt, december nyolcadikán!
Hát mit csinált! Ki tudná azt megmondani tíz év után, hogy mit csinált december nyolcadikán! Egy keddi napon!
A kis nő védi férjét, energikusan. Egy ember, aki jó családapa. Egy ember, akinek a Salétrom-utcában nyomdája van és a Kereskedelmi Bankban folyószámlája, az nemigen megy el a Rombach-utcába résztvenni abban, amikor fojtogatják az üzletfele gyerekeit.
Azt állítja, hogy a férje ellen nincs más bizonyíték, csak az, hogy a gyilkosság előtt egy órával meglátogatta Brandlékat.
A kövér nyomdász kis, sovány felesége megnőtt, megszépült, sárga kis nyuzott arca kipirult a tanuskodás alatt.
Wallenstein Manó ugy nézett nejére, mint egy istenre. Le nem vette róla a szemét.
Micsoda libákat vinne haza ez az ember, ha egyszer kiszabadulna. Persze többé nem a Brandl Izidoréknál venné.
