Vilmos császár volt soffőrje elmondta egy francia lapban, hogy a császár a föllázadt katonáktól remegve menekült és sirva lépte át a holland határt

Páris, november 10.

A nyugati fronton tizenegy évvel ezelőtt létrejött fegyverszünet évfordulója alkalmából a párisi „Intransigeant” egyik munkatársa vasárnap beszélgetést folytatott Vilmás császár volt soffőrjével, Wilhelm Warnerrel, aki részletesen elbeszélte a császár Hollandiába való menekülésének eddig titokban maradt részleteit. Warner, a volt császár bizalmiembere vezette a sorsdöntő napon a kocsit, amelyen II. Vilmos Hollandiába szökött.

- Már napok óta – beszéli az „Instransigeant” –ban a volt császári soffőr – alaposan megváltozott a spaai főhadiszálláson a hangulat. Az arcok borusak voltak, a generálisok és törzstisztek hallgattak, de egyetlen szó nem szivárgott ki hozzánk abból, ami a zárt ajtók mögött történt és hogy Németország sorsdöntő óráit éljük. November 9-én egész nap a császár környezetében leirhatatlan idegesség uralkodott.

Este 9 óra felé báró Frankenberg főlovászmester jött hozzám azzal a paranccsal, hogy a császár három kocsijának, valamint még másik kilenc kocsisnak másnap, 10-én, korán reggel indulásra készen kell lennie, egyben parancsot kaptam, hogy mindannyian fejtsük le kabátunk ujjáról az aranysávokat, a kocsikról azonnal tüntessük el a császári cimerpajzsot és égessük el az összes zászlókat.

---

Reggel 4 órakor 12 kocsi robogott ki a főhadiszállásról, de üresen. Spaatól meglehetős távolságban kellett megállnunk és várnunk egy megállapított helyen, ahova a császárt és kiséretét udvari vonat hozta el. Amint utóbb megtudtuk, ez óvintézkedés volt, mert a császár és környezete a föllázadt katonáktól és matrózoktól tartott, akik akkor már nagyon veszedelmeztették Spaa környékét és akik, ha elfogják a császárt, aligha meg nem hiusitják menekülését. 

Tizenkét kocsi a császárral és kiséretével nem együtt indult el, hanem mindig két-két kocsi félórás időközökben. Én a császár kocsiját vezettem, amelyben Hirschfeld vezérőrnagy foglalt helyet II. Vilmos mellett. A másik kocsiban Essdorf tábornok és Islemann kapitány ültek. A császár ugyszólván az egész menekülés alatt szótlan volt.

A sürü ködben a kocsi csak lassan haladt előre, akkor is többnyire mellékutakon, igen óvatosan. Az alig 100 kilométeres utat a holland határig tizenkét óra alatt tettük meg. A császár utközben még lassíttatott is és arra kellett figyelni, hogy valamelyik utkeresztődésénél nem bukkannak-e föl föllázadt német katonák. Már sötét volt, amikor megérkeztünk a holland határra. A császár kiszállt a kocsiból, igen megtört volt, fáradt és sápadt. Amikor a holland határon a csendőrök kikérdezték, hogy kicsoda és mi járatban van, a császár zsebkendőt vett elő, mert sirvafakadt és ugy mondta be nevét.

A csendőrök megrökönyödötten telefonáltak a vasúti állomásról Hágába, hogy mitévők legyenek. II. Vilmos roppant idegesen, föl-alá járkálva várta a választ. Félt, hogy a válasz tagadó lehet és amikor megjött a csendőr a felelettel, hogy a hágai kormány megadta a beutazási engedélyt s hogy a császárt Amerongenbe kell vinni, Bentinek grófék kastélyába, megkönnyebbülten sóhajtott föl. A homlokát kezdte törölgetni, mint aki lidércnyomásos álomból tér ujra magához….