Thomas Mann új könyve

(Mario und der Zauberer. Ein tragischer Reiseerlebnis. S. Fischer, Berlin. 1930.)

A Varázshegy-gyel Thomas Mann eljutott fejlődésének egy olyan pontjához, ahol egy minden problematikán diadalmaskodó, monisztikus irónia fényében mutatkozik a világ. Ebben a világban minden átlátszó (olykor fájdalmasan átlátszó!), s nincs az a jelentéktelen dolog, amelynek ne lenne joga ahhoz, hogy szimbolikus ürügyül ne szolgáljon.

Egy új, határozott, fölényes klasszicizmus álláspontja ez, amely nem szorul semmiféle antikizáló apparátusra, szilárdan áll a földön, nem veszi vérét a valóságnak, meghagyja a maga kimeríthetetlen gazdagságában, de viszont nem is szolgáltatja ki semmiféle homályosságnak, rendbontó, chtonikus értelmetlenségnek, sem impresszionista önkénynek, sem felelőtlen expresszionista önkívületnek.

A "Tod in Venedig" klasszicizmusa még csak fikció és utópia, önámítás: folttalan formájában nagyobb része van a kései Goethe fegyelmező hatásának mint az író eredendő antik-német vérrokonságának, valójában csak kacérkodás az "időtlen" stílus eszményével. A Varázshegy óta Mann ellehet az ilyen terméketlen kacérkodás nélkül.

Felesleges hideg tartást és objektivitást mímelnie. - Eleinte, igaz, az a benyomásunk, mintha új könyve belső, klimatikus rokonságban állna a velencei novellával. De ez csak látszat, nehány külsőség megtévesztő hatása. Sőt néha úgy tetszik, mintha a Mario irónikus visszája, sőt egyenesen stílusparódiája lenne a "Tod in Venedig"-nek. (Egy nyolcéves kislány meztelenül mutatkozik a strandon, nagy erkölcsi felháborodás; a szülőket szemérem elleni vétség címén ötven líra pénzbírságra ítélik.)

---

Torre di Venere, olasz tengerpart, nemzetközi nyaraló közönség, napfényes, tikkasztó unalom, egy sereg apró bosszúság, míg aztán egyszerre csak itt van a megváltó szenzáció: Cipolla, a bűvész. Estére odasereglik az egész város. A bűvész hozzáfog szemfényvesztő mutatványaihoz. Az emberek úgy tesznek, mintha unatkoznának, fészkelődnek, fölényeskednek, védekezni próbálnak, de minden hiába, akaratuk megbénul, éberségük megtörik Cipolla irgalmatlanul hatalmába keríti őket.

Folyton jő-megy, handabandázik, reagál minden ellenvetésre, minden közbeszólásra, hol ezzel az emberrel kezd ki, hol azt az embert teszi lóvá, nem fogy ki ravaszkodásaiból, főleg pedig a szóból, a végeérhetetlenül áradó olasz szóból. A szem még ellentállna, amikor a fül már megadja magát.

A feszültség nőttön nő. A lélektani helyzet megért a katasztrófára. A bűvész egy Mario nevű pincérfiút szólít fel magához a dobogóra. Munkába veszi, faggatja, gyötri, elhiteti vele, hogy a kedvese áll előtte, s rábírja, hogy csókolja meg. Aztán hirtelen felébreszti önkívületéből.

Mario lerohan, két lövést hallani, a bűvész holtan terül el a földön. - Az ember lélekzetvisszafojtva követte Mannt, s amikor beáll a katasztrófa, úgy érzi magát, mintha súlyos lidércnyomás alól szabadult volna fel. Szemfényvesztés, játék, tragédia. Minden pillanatban el lehetünk készülve rá, hogy a félelmetes irracionalitás betör az értelem oltalma és ellenőrzése alatt álló polgári életünkbe, feldúlja rendjét, kiforgatja sarkaiból. A költő azonban résen áll, nevet ád a névtelen erőnek, ironizálja s ezzel eltéríti útjából, ártalmatlanná teszi...

Turóczi József