1.
Mi világnézetek kavargása között iramodtunk neki az irodalomnak; a szellem egy nagy századának végső problémái izzottak körülöttünk; vörös fények és fekete árnyékok estek már az úgynevezett magyar ugarra is. Mi fölfigyeltünk fényre és árnyékra; szemünk sziklákat és tüzeket fürkészett a messzeségben; szívünket izgalom és gőg töltötte meg; s csakugyan egy kissé lenéztük az előttünk járó generációt, mely bezárkózva a nemzeti glóbus hazudott örömeibe s ingékony nyugalmába, kedélyes vagy cinikus mosollyal pipaszónál anekdotázott vagy bor mellett nótázott.
Mi mások voltunk, s nagyobb kockázatot vállaltunk. Nem a politika választott el előzőinktől, hanem éppen az, hogy túl voltunk az ő politikájukon; az ő problémáik minekünk nem voltak problémák; a mieink nem is politikai, hanem világnézeti problémák voltak; tudtuk, éreztük, hogy ezen mulik minden; a magyar politika kicsinyes játék volt csak; mi kérdéssé tettük magát a magyarságot, magát a politikát s emberségünket és művészetünket; átéltünk minden világnézetet, szocializmust és arisztokratizmust, apostolokét és tiszta artistákét; s ha csak szép verseket akartunk - mint Ady mondta, "gyönyörűket írni": az is több volt mint egyszerűen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás, az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl.
Ebben voltunk valahogy mind baloldaliak, azaz ellenzék; noha egymás közt a legkülönbözőbb hitvallással, s egyenként is és évek sorjában a legkülönbözőbb hitvallásokat járva meg.
Azóta sok minden megváltozott, s szeretném megkérdezni egyszer, csak úgy magamtól, s lelkiismeret-vizsgálás formában, megvan-e még az a nagy jogunk, amit a harc adott hajdan e magyar glóbuson, egy világgal való szembenállás? vagy micsoda más jogot szereztünk helyette? vagy elértük-e már azt az utópikus stádiumot, amikor nem kell más jog e honban az írónak hogy éljen és legyen, mint éppen az az egy: "gyönyörűket írni"? vagy hogy egyáltalán lehet-e "gyönyörűket írni" éppen anélkül a "világnézeti kavargás" nélkül, amely valahogy az egész világ lelkével összeköt bennünket s még leghidegebb művészkedésünket is, valami cselekvésnek vagy tiltakozásnak érezteti velünk? gyógyíthatatlanul cselekvő emberségünk ritkán tud alkotni e nélkül az érzés nélkül.
Utópia messze még minálunk, s talán másutt is, s talán nem is jön el sehol soha, s talán nem is volna jó, hogy eljöjjön ez a paradicsom: a céltalan alkotásokba merülés unalmas Froebel-kertje.
Hol van hát ez a világnézeti kavargás ma? hol van az irodalom régi, dacos elfordulása a magyar glóbus kicsi politikumától tártabb horizontok, nagyobb problémák felé? hol van ami elválaszt s szembeállít? hol az irodalmi baloldaliságnak az a nagyszerű értelme, ami megvolt egyszer?
Ma politikai pártállásodat szimatolják ha baloldalról van szó, s törzskávéházadat kérik számon vagy épp véleményed a zsidókérdésben. Létezik-e még, kicsi pártokon s emberi helyzeteknél fogva véletlen adódó klikkeken fölül az irodalmi baloldal? s mi az, ami ott tarthat még mintegy csatasorban, és jogot ad büszkén elmondani: baloldalon állasz mint a Sátán, aki az Istennek legfőbb munkatársa?
2.
Soha oly fülledten el nem voltunk zárva magyar világunkba, soha olyan távol a világnézet friss szellőitől mint manapság. Kérd számon a Nyugatot, reklamáld a nyugatosságot, olvasó! "Országunk nagy katasztrófán ment át, s ez befelé fordította tekintetünket." Egy pillanatra: rendben van; noha épúgy fordíthatta volna kifelé is. (Széchenyi, mikor helyzetünket katasztrofálisnak érezte, nem befelé fordította tekintetét.) "A magyar kultúra elég erős már, hogy magából megéljen s autochton legyen." De melyik kultúra volt valaha autochton?
Minden igazi szellemi termékenység kölcsönhatások eredménye. A szellem, ha csak önmagából táplálkozik, elsorvad, mint a test is; így sorvad el a vak ember szelleme, s a süketé, ha magára hagyják. Életerős fajok kívülről házasodnak, s a magyar kultúra története egész folyamán kiváltképen és szükségszerűen exogam természetű.
S mégis irodalmunk ma mintha csak önmagából akarna táplálkozni. Friss világnézeti szellők hijján itthoni csüggeteg politikai vágyainknak fulladozó áramaitól kér hajtóerőt; s távolibb és távolságuk révén termékenyebb minták helyett a saját rosszul megértett és rosszul megemésztett közelmultját kérődzi vissza. Költőink már Adyt is másodkézből veszik, kopottan, ahogy olcsóbb; s nem mennek Párisig, mint ő ment.
A formák vásnak mint az öltönyök, ha nincs új; s hamar kitetszik a könnyű magyar: ez ma a modernség. Magyaroknak érzik magukat, pedig csak tudatlanok; baloldaliaknak, pedig csak epigonok. Minden tradicionálizmus rokonszenvesebb az epigonizmusnál. Tanulj legalább a divat pszihológiájából, mely visszatér a régihez, de megveti a tavalyit! Vajha legalább a régihez térnénk vissza!
Legnagyobb rokonszenvem kíséri azokat az írókat, akik mint pár újabb lírikusunk népi kultúránk mélyeiből merítnek frissülést, ahonnan már egyszer (az Arany és Petőfi korában) megüdült költészetünk. Nem mintha az irodalmi folyamatok szándékosan megismételhetők lennének; de a kor tekintete, csonkán maradt országunkban, friss izgalommal fordul a paraszt-szfinksz felé, s a népi származású költők lelkében új indulatok és álmok lobogtatják azt a lángot, mely már Petőfiben is égett.
Ez megóvja költészetüket az iskolás reakció látszatától; de van egy másik veszély is, amelytől csak azok menekülhetnek, akik, bár a paraszt földbe nyomva gyökerük, szellemük lombjait tágabb emberség s magasabb kultúra egébe tudják fölemelni. Ez volt az Arany és Petőfi útja; s úgy érezzük, ez lesz új költőgenerációnk pár legjobbjáé is (Erdélyi Józsefé és Illyés Gyuláé). Paradox kifejezve: a népies csak akkor lehet fölfrissítője és szerves értéke az irodalomnak, ha nem marad népies; ha a nép nem cél, hanem forrás - s máskülönben a népies költő marad népköltő, azaz osztályköltő.
2.
Soha oly fülledten el nem voltunk zárva magyar világunkba, soha olyan távol a világnézet friss szellőitől mint manapság. Kérd számon a Nyugatot, reklamáld a nyugatosságot, olvasó! "Országunk nagy katasztrófán ment át, s ez befelé fordította tekintetünket." Egy pillanatra: rendben van; noha épúgy fordíthatta volna kifelé is. (Széchenyi, mikor helyzetünket katasztrofálisnak érezte, nem befelé fordította tekintetét.) "A magyar kultúra elég erős már, hogy magából megéljen s autochton legyen."
De melyik kultúra volt valaha autochton? Minden igazi szellemi termékenység kölcsönhatások eredménye. A szellem, ha csak önmagából táplálkozik, elsorvad, mint a test is; így sorvad el a vak ember szelleme, s a süketé, ha magára hagyják. Életerős fajok kívülről házasodnak, s a magyar kultúra története egész folyamán kiváltképen és szükségszerűen exogam természetű.
S mégis irodalmunk ma mintha csak önmagából akarna táplálkozni. Friss világnézeti szellők hijján itthoni csüggeteg politikai vágyainknak fulladozó áramaitól kér hajtóerőt; s távolibb és távolságuk révén termékenyebb minták helyett a saját rosszul megértett és rosszul megemésztett közelmultját kérődzi vissza. Költőink már Adyt is másodkézből veszik, kopottan, ahogy olcsóbb; s nem mennek Párisig, mint ő ment. A formák vásnak mint az öltönyök, ha nincs új; s hamar kitetszik a könnyű magyar: ez ma a modernség.
Magyaroknak érzik magukat, pedig csak tudatlanok; baloldaliaknak, pedig csak epigonok. Minden tradicionálizmus rokonszenvesebb az epigonizmusnál. Tanulj legalább a divat pszihológiájából, mely visszatér a régihez, de megveti a tavalyit! Vajha legalább a régihez térnénk vissza! Legnagyobb rokonszenvem kíséri azokat az írókat, akik mint pár újabb lírikusunk népi kultúránk mélyeiből merítnek frissülést, ahonnan már egyszer (az Arany és Petőfi korában) megüdült költészetünk.
Nem mintha az irodalmi folyamatok szándékosan megismételhetők lennének; de a kor tekintete, csonkán maradt országunkban, friss izgalommal fordul a paraszt-szfinksz felé, s a népi származású költők lelkében új indulatok és álmok lobogtatják azt a lángot, mely már Petőfiben is égett.
Ez megóvja költészetüket az iskolás reakció látszatától; de van egy másik veszély is, amelytől csak azok menekülhetnek, akik, bár a paraszt földbe nyomva gyökerük, szellemük lombjait tágabb emberség s magasabb kultúra egébe tudják fölemelni. Ez volt az Arany és Petőfi útja; s úgy érezzük, ez lesz új költőgenerációnk pár legjobbjáé is (Erdélyi Józsefé és Illyés Gyuláé). Paradox kifejezve: a népies csak akkor lehet fölfrissítője és szerves értéke az irodalomnak, ha nem marad népies; ha a nép nem cél, hanem forrás - s máskülönben a népies költő marad népköltő, azaz osztályköltő.
