3.
S éppen ide akarom kapcsolni mondanivalómat: mert veszedelmesen látom a tendenciát újabb költőink egy nagy rétegénél, hogy dacuk erejét, baloldaliságuk edző tudatát ne valami, pártok és osztályok fölötti, tágabb horizontú pozicióra, hanem - ha már nem pártpolitikára - minden bizonnyal osztálypolitikára és osztálytudatra alapítsák.
És itt van az a pont, amiben a mi háborúelőtti baloldaliságunk lényegileg különbözött ettől a huszadik századbelitől.
Mi pártpolitikát és osztálypolitikát egyformán megvetettünk.
Hogy milyen politikai párt eszközeivel gondolja valaki pillanatnyilag előmozdíthatni javát a kis közösségnek, amelyhez tartozik: az nemde, kicsiny és praktikus kérdés, s annak az irodalomhoz semmi köze. Hogy micsoda társadalmi osztályból, vagy rétegből jött az író, az bizonnyal adhat színeket és hangulatokat műveinek, de nem szabhatja meg eleve és immanensen irányát és célját: mert hisz az író éppen abban író, abban baloldali, és abban európai is, hogy túllát és túlmegy a rétegen, amelyből született, hogy szembenáll környezetével, hogy forradalmat jelent abban és az ellen.
Mi mindannyian erősen szembenálltunk a magunk társadalmi osztályával. Megtörtük annak ideáljait, megsértettük szentségeit, egy szélesebb látókör jogán, egy nagyobb testvériség nevében, egy tágabb élet erejénél fogva. Még amikor szocialisták voltunk is: szocializmusunk, mint az Adyé, nem valami osztálytudatba való elzárkózás volt, hanem ellenkezőleg, új, eddig megvetett osztályok s rétegek felölelése a magunké mellé, s a magunké ellen, a magunkénak zártsága és bűnei ellen.
Előttünk nyilván állt az igazság, hogy az irodalom nem lehet osztályok irodalma, hanem csak az egész nemzeté; s ha akadt valamikor, mondjuk az Arany és Petőfi korában, egy társadalmi osztály, az úgynevezett nép, mely formáit és eszményeit az egész magyar szellemi élet formáivá és eszményeivé tudta emelni: ezt nem mint társadalmi osztály cselekedhette meg, hanem mint minden osztályok anyja, s mint a nemzeti szellem ősforrása.
De ha fiatal "őserőinket" nézem, kik fennen hirdetik, tucatjával és divat szerint, népi származásuk és parasztságukat: minden sorukból éreznem kell, hogy számukra a parasztság nem forrás, hanem cél. Célnak pedig kis cél ez. A régi költő univerzális volt: minden ember nevében beszélt, vagy minden magyar (az egész kulturális közösség) nevében, vagy az összes elnyomottak nevében. A mai költő csak a "fajtája" nevében akar szólni: a réteg nevében amelyből származott vagy amelyhez csatlakozik. A világ megszükült mint az Einstein ege.
Ez az annyira imádott parasztság nem nép többé, hanem csak egy rétege a népnek, egy társadalmi osztály, a többi között és a többi ellen, melynek harcos képviseletére alapítják ők, ahogy mondottam, forradalmiságuk "edző tudatát".
Arany is époszt akart írni Dózsáról, de mai irodalmunkban Dózsa égő trónusa közhely lett, s minden kis útszéli zseni annak lángjánál gyujtja meg pipáját, mint Simonyi óbester a Napoleonéénál. Ez a Dózsa nem a nép meggyötört fenségének szimbóluma többé, mint még Adynál volt, hanem a kíméletet nem ismerő osztályharcé.
Így lép itt is, mint már a munkásirodalomban megtörtént, a nemzeti költészet helyébe az osztályköltészet - osztályköltészet, melyhez az illető osztálynak különben többnyire alig van egyéb köze, mint hogy az író a nevében erősködik és átkozódik; idegen annak igazi érzésétől s képzetvilágától. A parasztra esküvő költő a leggyakrabban minden népi formától egészen távol van, s éppen úgy valami szokvánnyá vált szürke szabadversben versel, akár az, aki a munkásra esküszik; magyarságát néhány vastag "kiszólás" jelképezi s útját a költészet égi csillaga helyett a földi tusák ködös tábortüzei világítják.
4.
Persze, nem a kiváló egyesekről beszélek; hanem a tömegről, melyről az irodalomban ritkán esik szó: pedig belőlük olvasható az idők karaktere. Semmi sem tanulságosabb, mint a rossz költők mentalitása; ez a kor mentalitása, a huszadik századé. Sohasem a kiválók fejezik ki korukat; és sohasem volt kor, melyben olyan keveset jelentett egy költő, egyes költő, mégoly kiváló is. A tömeg hangját hallom, s ez a hang fenyegető: mi minden bomlik itt! s mit használhatnak szerény szavaink, jámbor kritikánk!
Nem nézni magasabb egekbe, távolibb csillagokra; csak kiáltani, mennél durvább csupaszsággal a közvetlen jelszót, amit fajtánk, helyzetünk, pillanatunk kiván: ez a huszadik század szimpla tanítása. Hol van már a tizenkilencedik, melynek nagyszerű alkonyfénye még ráesett a mi indulásunkra? Hol vannak a dús lángok s bonyolult világnézeti kavargások? Az osztályharc maradt s a kicsinyes politika.
A költő benne áll a praktikus életben: annak katonája. Mint katona, egy a seregével s nem ellenzék többé a saját osztályában vagy környezetében. Nem forradalom többé, nem baloldal a maga személyében, hanem csatlakozik a forradalomhoz, valamely forrongó osztályhoz vagy baloldali párthoz. Nyájállat lesz, aki oly büszke volt magányára; kész ideológiákat fogad el ahelyett, hogy maga alakítana és adna. S nem veszi tudomásul a különbséget irodalmi és politikai baloldal közt.
Az irodalmi baloldal, az igazi, azokból rekrutálódik, akik nem engedelmes girouette-jei a szeleknek, hanem szabad madarak ellenséges viharok közt; pártjuk az igazság, osztályuk a nép; s ezenkívül egyedül vannak, egyedül az egész világ ellen.
De hányan vagyunk még?
