A felfedezett Munkácsy

Valamelyik napilapunk legutóbb elragadtatott tudósítást közölt arról, hogy Amerikában Kiss Emil hagyatékával kapcsolatban végre ismét felfedezték Munkácsyt, mert egy odavaló művészeti író lelkes tanulmányt írt róla. Milyen boldogság ez, hogy a külföld végre igazságot kezd szolgáltatni a hosszú ideig skartba tett magyar festőnek, akivel az impresszionista ízlésű kritika és a művészettörténetírás annyira kegyetlenül bánt el!

De akármilyen jóleső is ez, még inkább elénk idézi elképzelhetetlen és semmivel sem menthető gyámolatlanságunkat, amellyel mi magunk a Munkácsy-kérdésben viselkedünk. Mi még az impresszionizmus legviharosabb diadalai között is nagyon jól tudtuk, hogy a 19. századbeli európai festészetben Munkácsyt miféle hely illeti meg, bár állandóan óvatosan hallgattunk erről a büszkeségünkről.

Csak úgy a magunk számára örültünk a Munkácsy alakos képeiben és képterveiben megnyilvánuló éles, szinte brutálisan megnyilvánuló kifejezőerőnek, mely meghökkentően kap belé a lélek legmélyebb húrjaiba. Ünnepelgettük magunkban nagyszerű tájképeit is, melyek Paál László egyenlő értékű versenytársává avatják, de erről is óvatosan hallgattunk.

Tevékenységünk kifelé abban merült ki, hogy egy-egy német művészeti írónak néhanapján helyreigazító leveleket küldözgettünk, hogy Munkácsy nem volt zsidó, de még csak meg sem kíséreltük azt, hogy a külföld számára ismét felfedezzük, hogy egy kifogástalanul illusztrált és európai színvonalon álló művészeti kiadványban tetemre hívjuk a külföld kritikai irodalmát azért a gyilkosságért, melyet Munkácsy Mihályon elkövetett.

Levelezése, feljegyzései és rajzhagyatéka, melyet egy német hölgy évekkel ezelőtt a magyar államnak ajándékozott, feldolgozatlanul hevernek a Szépművészeti Múzeumban. Sem kimerítő, sem rövid életrajza nincs, fejlődésének és munkásságának kritikai feldolgozása hiányzik, úgyhogy még a mi közönségünk sem talál Munkácsyhoz vezérfonalat, hiszen Malonyay Dezsőnek bőbeszédű könyve legfeljebb naiv adathalmaz és megbízhatatlan anekdotagyűjtemény, Feleky Géza kis essayje pedig a szó szoros értelmében csak kísérlet.

A Munkácsy-ügy helyett közben sokkal sürgősebb feladataink akadtak. Hivatalos műtörténetíróink jóval izgatóbb témára bukkantak: a magyarországi, XVIII. századbeli, negyedrangú, osztrák barokkfestők sokkal inkább érdekelték őket, mint a magyar Munkácsy Mihály. A műtörténeti tudományunalom összes kis és nagy ágyúinak ropogtatásával ismertették a zseniális Maulpertschet és a pompás Trogert és a többi Trogereket.

Közölték a püspöki levéltárak legnagyobb gonddal lemásolt és valóban meghatóan érdekes megrendelő leveleit és elszámolásait ama kis kör szórakoztatására, mely a munkára fordított szorgalom és pontosság mértékével méri az eredményt, de a lehető legtávolabb esik az igazi művészet ismeretétől.

Éppen így megfeledkezett Munkácsyról hivatalos neonacionalista propagandánk is, pedig Munkácsy ma már eléggé konzervatív és talán eléggé nemzeti is. A magyar művészet támogatására fordított milliókból, amelyekből annyi rossz freskó készült, talán néhány ezer pengőt lehetett volna arra szánni, hogy az előbb említet módon odaálljunk a külföld elé és bizonyítékokkal igazoljuk nagy festőnk kiválóságát. A neonacionalizmusnak nemcsak irodalmunkat gyatrán és elferdítve ismertető idegennyelvű irodalomtörténetekkel, hanem nagy festőink külföldi ismertetésével is lehetne törődnie, akik nemzeti szempontból talán vannak olyan jellegzetesek, mint Troger és társai.