A benzinkut-hadjárat

A benzinkutak körül megindult versengés ismét sokáig foglalkoztatta az illetékes hatóságokat, elsősorban a főváros érdekelt ügyosztályait. A döntésre hivatott tényezőket a protekciók, nexusok, ajánlások, ravaszkodás ezer fortélyával üldözték, kapacitálták, kérlelték, mert mindenki benzinkutat szeretne nyitni, mindenki a forgalmas utvonalakon szeretne engedélyt kapni és ma már ott tartunk, hogy egy benzinkutengedélyt többre becsülnek, mint egy taxirendszámot. Szép az igyekezet és kétségkivül az a fejlődés rendje, hogy az autók számának szaporodásával növekedjék a benzinkutak száma is.

Az egyes emberek és az egyes vállalatok benzinkutambicióit azonban a hatóságnak megfelelő irányba kellene terelnie, mert ugyanakkor, amikor kétségbeesett versenyfutást rendeznek a belső, városi kut-állomásokért, senki sem törődik az országutakkal, a vidékkel. Szakértők állitják, hogy Budapesten már éppen elég benzinkut van, de különben is majdnem minden garázsban, vagy garázs előtt szivesen mérnek benzint annak, aki kér.

De menjenek ki a benzinkutvállalkozók az országutakra, állitsák fel a kutjaikat forgalmas autóutakon, ahol szintén meglesz a tisztességes jövedelmük és ahol legalább nem egymás elől csipik el az autósokat, hanem a tisztességes polgári üzleti haszon mellett a magyar automobilizmusért is tesznek valamit. Kezelésüket aggodalom nélkül rá lehetne bizni az utkaparókra, szegények, rájuk férne az a kis borravaló.

Más oldalról felvetették azt a gondolatot is, hogy mindenkit, akit a fővárosban benzinkuthoz juttatnak, – egyes személyt, vállalatot, stb. – azzal a kikötéssel lehetne bevenni a fővárosi engedélyesek sorába, hogy vidéken, az országuton is felállit egy benzinkutat. Ez még talán üzletnek sem lenne olyan rossz…