A belföldi fogyasztást szolgáló ipart minden kedvezménnyel fejleszteni kell

A politikai és gazdasági élet figyelme mind erőteljesebben fordul a munkanélküliség rettenetes problémája felé, amellyel együtt a gazdasági krizis jelenségei teszik bizonytalanná és sötétté az 1930-as esztendő kilátásait.

Munkatársunk kérdésére a kormány egyik tagja rendkivül érdekes szempontból világitotta meg válaszában a kérdést.

– A munkanélküliség kérdéséről szólva, – mondotta előkelő informátorunk – figyelnünk kell a magyar nemzet egész strukturájára, meg kell vizsgálnunk, egészséges-e a mai egész belső elrendeződés, hogy az egyes rétegek gazdasági értelemben vett csoportjai vagyon és jövedelem szempontjából ugy vannak-e egymással szemben megkonstruálva, hogy azt a helyzetet a további évek szempontjából nyugalmi állapotnak lehet-e tekinteni. Erre a kérdésre negativ választ kell adnom.

Igy felvetődik a kérdés, hogy miképpen lehet az arra rászoruló embereket munkához és kenyérhez juttatni. Mi a magántulajdon álláspontján állunk és nem engedjük azt semmiféle forrásból eredő kisérlettel megingatni. Ez a kijelentés azonban nem egyértelmü azzal, hogy a magántulajdon álláspontjának olyan következményeit is türni fogjuk, amelyek azután a nemzet életének gyökeréig nyulnak le.

– Az én elvi álláspontom az, hogy a nemzet gazdasági szempontból egységes, nagy egészet, eleven organizmust alkot. A nemzet keretében egyedek és szervek rendelkeznek a termelés eszközeivel, szellemiekkel és anyagiakkal. Ez a magántulajdon rendszere. Bizonyos, hogy a termelési eszközök egész munkájának kell a nemzet részére meghoznia azt, amire az adott helyzetben szüksége van. A nemzet munkájából, tehát millió és millió egyed munkájából olyan eredménynek kell fakadnia, hogy a nemzet egyeteméhez tartozó minden egyes ember legalább a létminimumnakmegfelelő megélhetését biztosithassa.

Én ezzel nem érintettem a magántulajdont, csak egy regulát mondottam a magántulajdon alapján felépülő gazdasági rendszer munkaberendezésére. A termelésben nem vesz részt a csecsemő, a gyermek, mégsem vonja senki kétségbe, hogy azokról gondoskodni kell. A dologból kidőlt, vagyonnal, hozzátartozókkal nem rendelkező öregeknek sem lehet sirt ásni, a nemzeti munka eredményeiből ezeknek is kell részesülniök, legalább az emberi méltóság megkövetelte mértékig.

Tehát kell lennie egy olyan legális szervnek, amely a termelés eredményeihez hozzásegiti azokat, akik abban nem tudnak részt venni valamilyen okból, akik tehát nem rendelkeznek a termelési eszközökkel. Ezt a kérdést szegénygondozással megoldani nem lehet. Itt csak szociális politikával képzelhető el a megoldás.


– A mi iparunk nem fejlett annyira, hogy az összes ipari munkaerőket foglalkoztatni tudná. Mezőgazdasági vonatkozásban folyton növekvő emberfelesleg mutatkozik, mezőgazdaságunk pedig még messze elmarad az intenziv gazdálkodástól. Hiszen a gépi berendezés szempontjából csak a kezdet kezdetén vagyunk. Már pedig bizonyos, hogy a mezőgazdaság gépiesitését nem lehet megakadályozni, különben nem lehet kiemelni a mezőgazdaságot a válságából, ámbár erre nem ez az egyetlen eszköz. A régi békebeli emberfelszivó források – nemzetiségi vidékek, hadsereg, stb. – mind hiányzanak.

– Az okos politika három irányt lát maga előtt. Minél több önálló, egészséges földmivescsaládot kell teremteni. Olyan iparositási programra van szükség, amely elsősorban a belföldi fogyasztás céljára szolgáló iparokat látja el mindenféle kedvezménnyel. Ezzel lecsapolhatjuk az iparilag képzett munkásság tekintélyes, eddig nem foglalkoztatott részét a munkanélküliek sorából.

– A fogyaték – évenkénti halandóság, stb. – az alsóbb rétegek feltörekvése következtében pótlódik, tehát bizonyos mértékben lecsapolódik az agrárfelesleg is.

– Emlékezzünk vissza a boldog békeidőkre, a hatszázalékos földkölcsön-kamatra. Ha hat százaléknál drágább a kölcsön, akkor a gazda még tud kamatot fizetni, de nem tud amortizálni. Tehát örökké rajta marad a teher a birtokon. Itt tehát véleményem szerint mindenekelőtt lehetővé kell tenni a rövidlejáratu kölcsönök konverzióját.

– Ha az értékesités kérdéséről beszélünk, azt látjuk, hogy a mezőgazdasági produktumok elhelyezése szempontjából most élet-halálra menő vámharc és gazdasági politika korszaka következik be. A belső fogyasztóerőt kell emelni, hogy a saját termésünkből minél többet tudjunk magunk lefoglalni.

– Olyan ipari munkapolitikát kell követnie minden tényezőnek, amely a termelés eredményességének, a versenyállóságnak veszélyeztetése nélkül a munkást a fogyasztó erőben feljavitja. Nekünk szociálpolitikát kell csinálnunk, de ehhez szükséges, hogy belenyuljunk a társadalom strukturájának mélyébe és meg kell ragadnunk az az iniciativát, le kell raknunk a sineket, amelyeken a nemzet vonata tovább haladhat.

Talán nekünk lesz a legnehezebb, mi öregebb emberek talán elhullunk ebben a munkában. Nem baj, jönnek a fiatalok, akik tovább csinálják azt és harminc, negyven, ötven év mulva fogják megállapitani, hogy mégis felismertük a nagy nemzeti hanyatlás idején a helyes utat.