Miü vogymuk

Lassan vége a háborúnak. Hátborzongató hetek voltak. Szeptember óta minden nap szövegek, képek sokasága zúdult elém, én meg egyik döbbenetből a másikba estem. Nem maguk az események értek váratlanul, hiszen rengeteget olvastam már a világháborúról, hanem az események közelképe.
A poros újságlapok, mikrofilmek a raktárak sötét zugaiból a világháló eleven, lüktető világába szüremlenek, és felélesztik a múltat, felélesztik a századelő embereit.
Ezernyi metszetben láthatjuk őket: a hétköznapok apró intimitásaiban éppúgy, mint a történelem világformáló tetteiben, látjuk küszködő kisemberként és a hatalom csúcsán pózoló paprikajancsiként, gőgös és ostoba hősimitátorként és megrettent, a halállal szembenéző valósi hősként, látjuk a mosolyukat, halljuk a nevetésüket, szívünkbe hasít bánatuk.
Jaj, ezek az alakok nagyon ismerősek… Megszólal szívemben a Halotti Beszéd: Kik ozuk?
Miü vogymuk.

A háború nyelve – a nyelv háborúja

A stílus maga az ember, a háború pedig maga a stílus. A háború sajtónyelve nyers, alpári, agresszív és álszent. Mindegy, hogy ellenségről beszél vagy szövetségesről, egyformán gyomorforgató.

Az ellenség hitvány és hitszegő, minden tettében, gondolatában aljas és undorító, és mindig épp az összeomlás küszöbén áll. Harci morálja nincs, és még saját országát is anarchiába akarja dönteni, annyira gonosz és ostoba.
A német katona ellenben bátor, nemes lelkű, a férfiasság netovábbja, minden mozdulatában hősies, sőt eleve győzelemre termett, szövetségesként a báty óvó szeretetével oltalmaz bennünket, bajtársiassága határtalan.

Ez a háborús propaganda logikája, mindig is ez volt. Ahol ez a beszédmód felüti a fejét, ott a valóságban is háború van - vagy az lesz rövidesen. Hogy az ellenség külső vagy belső, az végső soron majdnem mindegy. A legnagyobb háborúkat saját népeik ellen vívták a történelem hatalmasai. Sulla vérengzéseitől Rettegett Ivánon át Hitler és Sztálin önnön nemzetét pusztító tébolyáig széles a paletta.

A háborús beszédmód most is jócskán megelőzte magát a háborút, javában dívott már a századforduló idején. Oroszország volt a gonosz megtestesítője, alattomos fenevad, amely álnok szívével és óriási medvemancsával arra készül, hogy elpusztítsa a gyermekdeden szelíd európai civilizációt. Szövetségesei természetesen osztoztak hitványságában. Úgy egészében véve a szlávokkal volt baj.

A magyarok és az itt élő más népek

A szlávokkal Magyarországon belül is baj volt. És persze nemcsak velük.
A századfordulón már javában folyik a háborús beszéd a magyarok és a nemzetiségek között. Szükségtelen idézni, itt van minden a honlapon, el lehet olvasni. Aki csak úgy találomra elkezdi böngészni a politika rovatot, óhatatlanul belebotlik ezekbe a gyűlölettől izzó szövegekbe.
Ijesztő képet tár elénk a korabeli sajtó. A Kárpát-medence nemhogy nem tejjel-mézzel folyó kánaán, a sokféle más nép idilli paradicsoma, hanem egy fortyogó katlan, kitörni készülő vulkán, amely régóta füstölög, robbanásokkal jelzi a készülő katasztrófát. De ezt a baljós robajt mintha nem hallaná senki. Leginkább azok nem hallják, akiknek füle kéne legyen a hallásra: a politikusok. De tovább megyek: még ma sem halljuk ezt a hajdani robajt. Mert még most sem akarjuk meghallani.

Még ma is valahogy úgy képzeljük, hogy a boldog békeidőkben, ha nem is idilli, de azért barátságos volt a viszony a magyarok és a nemzetiségiek között. Mert ezt tanultuk. Mert például középiskolásoknak szóló történelem könyveink fennen hirdetik, hogy az 1868-as törvény megnyugtatóan rendezte a nemzetiségi viszonyokat, sőt, az egyik szerint ez volt Európa leghaladóbb nemzetiségi törvénye. (Hadd húzza ki magát az a magyar diák!)

Ebben a közelítésben aztán persze ott lapul kimondatlanul, hogy nyilván az lesz a hibás majd mindenért, aki nem tudott élni eme leghaladóbb törvény biztosította lehetőségekkel. És azok nem mi voltunk, ugye…

A más népek és az itt élő magyarok

Az egy politikai nemzet fogalma egészen egyszerűen azt jelentette, hogy itt mindenki magyar, csak nem mindenki beszél magyarul. Figyeljünk most nagyon: egy olyan nemzet mondja ezt az államterületén élő más nemzetek fiainak, amely arra a paradigmára építette nemzetállammá válását, hogy „Nyelvében él a nemzet!” (Ajánlom Önöknek Szilágyi N. Sándor azonos című írását.) A nyelvében él a nemzet kifejezés azt jelenti, hogy aki magyarul beszél, az a magyar nemzethez tartozik. Ez az evidencia volt az alapja a 18. században az egész nyelvkérdésnek, és a nyelvkérdés volt az alapja a modern Magyarország létrejöttének.

Ehhez képest az 1868-as nemzetiségi törvény a politikai nemzet fogalmán alapul, amely azt mondja: Nem nyelvében él a nemzet, hanem… miben is? Valamiféle politikai egységben. Aki itt él, a Magyar Birodalom határain belül, az magyar, beszéljen bármilyen nyelven is.
Tehát, a politikai nemzet kifejezés a fenti analógia alapján lényegében azt jelenti, hogy aki mondjuk románul beszél, az nem a román nemzethez tartozik, aki románul beszél, az (is) magyar. Nem szorul különösebb magyarázatra ennek a képtelensége.

Mindez a politikai osztály súlyos meghasonlását tükrözi. A nemzetté válás útját önző és ostoba módon megpróbálja kisajátítani, és az itt élő más népeket mintegy lelökdösni erről az útról.

Politikai nemzet, kultúrnemzet

Közép-Európában a politikai és a kultúrnemzet fogalma kibogozhatatlanul össze van keveredve. Az első szerint az egy államterületen élők, a másik szerint az egy nyelvet beszélők alkotják a nemzetet.

Magyarország a soknemzetiségű Habsburg Birodalomban 1825 és 1868 között a kultúrnemzet fogalmából kiindulva jutott el a politikai nemzet hivatalos ideológiájáig: ez volt nemzetállammá válásának útja.
Csakhogy ezt a nemzetállamot sehogyan sem lehetett leírni a többi nemzetállam önmaga azonosítására szolgáló fogalmaival. Mert nálunk az államalkotó nemzet kisebbségben volt az itt élő más népekhez képest. Ezeknek a más népeknek ráadásul jószerével már anyaországaik is voltak. (Románia, Szerbia, Horvátország.) És ezek a más népek ugyanúgy a kultúrnemzettől a politikai nemzetté válás útját járták a Magyar Birodalomban – használatos volt ez a kifejezés – mint korábban a magyarok a Habsburg birodalomban.
Mi pedig azt próbáltuk nekik megmagyarázni, hogy jobb nekik itt nálunk, mint saját nemzetállamaik polgáraiként. Ezzel az ajánlattal még akkor sem tudtak volna mit kezdeni, ha meglett volna bennük a valódi készség a párbeszédre. De hol volt itt hajlandóság az értelmes párbeszédre!

A trianoni torzszülött bölcsője

1848 feketén-fehéren föltárta a magyarok és a nemzetiségek kibékíthetetlen ellentétét. Először a horvátok rontanak a szabadságáért küzdő Magyarországra, aztán csatlakoznak hozzájuk a többiek is. Az esetleges párbeszédet, és ezáltal persze azt, hogy ez ne így legyen, 48 politikusai gondolkodás nélkül, egyfajta nemzeti indulatból elutasították. (Kossuth nem fogadja a szerb küldöttséget, mert nem ismeri a hazának ilyen kisebbségét.) A nemzetiségek a Habsburgok oldalán sorakoznak föl ellenünk: reménytelenül fulladoztunk elnyomóink és elnyomottaink halálos présébe szorulva.

Vajon hogyan gondolhattak ránk 1848-ban a románok, szerbek, horvátok?
Egy pillanatra gondoljunk bele, mit jelentettek számunkra az osztrákok a 18. században. Idegenek voltak, elnyomók, mégpedig ott és éppen ott, ahol mi és csak mi, magyarok éltünk. A felvidéki szlovák vagy a dél-erdélyi román lakosság éppúgy idegen elnyomónak tartotta a magyarokat, mint a 18. századi magyarok az osztrákokat. Hiszen Magyarország államterületének jelentős részén ők és csak ők éltek: a számukra idegen magyarok uralma alatt.

És nem segített - mert nem segíthetett - ezen semmiféle, még egy olyan jó szándékú nemzetiségi törvény sem, mint amilyennek az 1868-ast szánták. De jó szándék ide, jó szándék oda: vajon mit gondolhattak az akkori törvényalkotók, milyen minőségű törvényt alkottak, amikor a szavazáskor a nemzetiségi képviselők kivonultak a teremből? Miféle kiszámítható és nyugodt együttélést vizionáltak vajon, amikor a Mocsonyi-Miletic féle nemzetiségi javaslat, amely az ország föderalisztikus átalakítását tartalmazta, még Mocsáry Gábor, a kor legliberálisabb képviselője szerint is az ország földarabolását jelentette volna?

A nemzetiségekkel való megegyezés lehetetlensége nyilvánvaló volt. 1868-ben már néhány évtizedes távlatban sem látszott semmilyen alternatívája az elszakadásuknak. Itt lehetett őket tartani még valameddig, de hangsúlyozom: tartani, és ez korántsem azt jelenti, hogy saját jószántukból maradtak.

A történelmi lét sok mindenben analóg a biológiai léttel. Ha egy szigeten a madarak élőhelyét szép lassan elfoglalják a fókák, akkor az a sziget a fókáké lesz. Nem lehet ez ellen tenni semmit, ez a természet rendje.
Ha a történelmi Magyarország bizonyos területeit szép lassan elfoglalják és saját élőhelyükké teszik szlovákok, románok, szerbek, akkor azok a területek szlovák, román és szerb területek lesznek. Lehet ezt hatalmi szóval, politikai erőfeszítésekkel ideig-óráig megakadályozni, de ez hosszú távon a történelem legértelmetlenebb vállalkozásainak egyike. (Nemrég a szemünk előtt játszódott le ez a folyamat: Koszovó elszakadása.)

Kismagyarország-mennyország

Semmi sem akkor történik, amikor látszik. Trianon réges-rég realitás volt már, amikor 1920. június 4-én láthatóvá is vált, a maga elborzasztó valójában.

Könnyű utólag okosnak lenni, de akkor is föl kell tennünk a kérdést: vajon lehetett volna-e alternatívája Trianonnak?

Véleményem szerint volt. De nem volt politikus, aki képes lett volna egyáltalán átgondolni is ezt a lehetőséget. De ettől ez a lehetőség még létezett.

Magyarországnak módjában állt volna lemondani azokról a nemzetiségi területeiről, amelyeken kizárólag vagy döntő többségben nem magyarok éltek. Megszabadulhatott volna tőlük, mint fölösleges ballaszttól, és ily módon megőrizhette volna valódi területének és valódi lakosságának integritását. Akár már 1868-ban. Mert nincs a világon olyan vesztes háború, olyan trianon, amely egy ilyen állapotú, etnikailag egységes Magyarországról területeket próbált volna lemetszeni. A magyar politikai osztály nem abban felelős, hogy nem tudta megtartani Nagy-Magyarországot, hanem abban, hogy nem tudott lemondani róla.

Trianon sebei

Trianon sebei mára jórészt begyógyultak. De vannak – és lesznek még sokáig - hisztérikus történelmi hipochonderek, akik ezt a sebet naponta tépkedik, és minden igyekezetükkel vért és gennyes váladékot igyekeznek fakasztani belőle. Mindhiába. Mint mondtam: a seb behegedt. Már nem a sebet kell gyógyítanunk, hanem a hipochondriát.