KEZDŐDIK AZ ISKOLA, KEZDŐDNEK A GONDOK c. cikkünkre, mely a múlt számban jelent meg, a következő leveleket kaptuk.
I. AUDIATUR ET ALTERA PARS elve alapján dr. Pauka Tibor áll. reálgimn. tanár úr Szolnokról intézett hozzánk levelet.
A levél nagyon kitünő s mivel a tanár úrnak is valószínűleg nem az invektívák szaporítása a célja, ezennel közöljük azokat az érveket, amelyekkel nagyon jól világít rá tanár-szempontból a kérdésre.
Érvei a következők:
1. Az érettségi vizsgát nem a gimnáziumi tanárok találták fel s nem is ők tartják fenn. "Nem lehet tehát egy hibásnak és fölöslegesnek ítélt intézmény miatt felelőssé tenni a tanárokat." Annál kevésbé, mert pedagógiai ügyekben nem igen szokás megkérdezni a tanárokat."
2. Az osztályozás a tanár részére lelkiismereti probléma. "Mennyi gond, mennyi aggodalom vezeti azt a ceruzát, mennyi lelkiismereti önvád, hogy talán bennem van a hiba, talán én nem jártam el kellő gondossággal és körültekintéssel." "Minden vizsgálaton a tanár vizsgázik elsősorban. Ott mutatja meg felettes hatóságai előtt, hogy mit, mennyire tud elvégezni. Hogy valóban tanár és nevelő-e, vagy sem?
A diák bármelyik vizsgáját megismételheti, de a tanárra nézve egy rosszul sikerült vizsgálat igen súlyos következményekkel járhat. Szívesen és örömmel megyünk le tanítani, de az osztályozás előtt és alatt valamennyien aggodalommal vagyunk tele, mert tudatában vagyunk osztályozásunk következményének, annak elsősorban, hogy minden egyes osztályzattal önmagunkat osztályozzuk. Ha vizsgálóbiztosok vagyunk, önmagunkat idézzük a vizsgálóasztal elé."
3. A tanárok is emberek, nekik is vannak hibáik, de önzetlenségükhöz és a pálya szeretetéhez szó nem fér. "Szerény fizetés mellett, amiből anyagi létünk fenntartását is alig tudjuk fedezni, mi áldozunk aránylag legtöbbet kultúrális kiadásokra. Nálunk nem szokás betenni az ajtót "a magyar irodalom fáklyahordozói, a könyvügynökök" előtt, mi közöttünk vannak relatíve a legtöbb idegen nyelvet beszélők, a kultúrális élet hordozói vagyunk és a tudományos társaságok sorvadásának, bizonytalan életének egyik, de nem legkisebb oka, a mi anyagi helyzetünk sivársága.
S mint kulturált embereknek eszközeink is kultúráltak. Heroikus önfeláldozás mellett végezzük munkánkat, meg nem értve és kigúnyolva mindenkitől, a középosztály leggyűlöltebb rétege mi, középiskolai tanárok vagyunk."
4. Az elemi iskolai képzés egyszerűbb feladat, mint a középiskolai. "Ismerjük a Pedagógiai Szeminárium módszerét. De az ő munkájuk jóval egyszerűbb, mert csak az ismeretek elemeit közlik, s ennek didaktikája kiforrottabb, mint a középiskola bonyolultabb és divergensebb tárgyaié. Az elemi iskola tanulóinak a lelki élete is homogénebb és jobban hozzáférhető, mint a középiskolák ifjúságáé, amely a középiskolai évek alatt megy keresztül a lelkiélet igen válságos, igen bonyolult folyamatain. A pszichológiai irodalom a gyermekévekkel már többé-kevésbé tisztában van, de a későbbi évek ismerete még vajudik. Az elemi iskolai oktatásnak megvolt a maga Pestalozzija, a középiskolainak még nem."
5. Ma az ifjúság lelkiéletében az ideálizmus csekély. "Ma fáradt idegek, fejletlen gyermekek ülnek a padban, akik felfokozott önérzet mellett igen gyönge kötelességteljesítést mutatnak. Ez ma a legfájóbb probléma a tiszteletérzés hanyatlása mellett. Évről évre észrevehetően csökken az érdeklődés a kultúra iránt, amiben része van a szociális nyomorúságon kívül a középiskolai és egyetemi évek után következő idők bizonytalanságának is.
Ma az ifjúság nem olvas, nemcsak Arany Jánost és Kemény Zsigmondot nem, hanem még Móricz Zsigmondot sem. Ezt tapasztalásból tudom. S ha régebben valamit vétett az irodalmi oktatás az irodalom szeretete ellen, azt helyre pótolta az önképzőkörök eleven élete. Ma ezek is csak vegetálnak, az ifjúság olvasottságának hanyatlása miatt. Ma első helyen a sportujságok és az automobil-márkák állanak."
Cikkírónk a következőkben válaszol:
Nagyon köszönöm dr. Pauka Tibor tanár úrnak korrekt és tárgyilagos levelét, de legyen szabad arra a következőket felelni:
1. Az érettségi vizsgát nem a tanárok találták fel. Ez helyes. De ha a tanárok rájöttek, hogy ez egy "hibás és fölösleges intézmény", miért nem tesznek lépést a megszüntetésére? A Tanügyi Kongresszus (1928) egyetlen szót sem szólt az érettségi vizsgáról. Ha a tanárok egyeteme elítéli az érettségi vizsgát, semmiféle kormányhatalom nem tarthatja azt fenn.
2. Az osztályozás a tanár részére lelkiismereti probléma. Ez valószínű és nagyon helyes, de még egyetlen tanár sem halt bele, ha rosszul osztályozott, ellenben az utolsó három évben egész sorozat diák lett emiatt öngyilkos. Isten őrizzen, hogy a tanárokat is ilyen veszedelem fenyegesse. De hiszen ép arról van szó, hogy az iskola ne legyen életveszélyes foglalkozás, hanem a lélek öröme és boldogsága viruljon ott.
3. A tanárok is emberek... A magyar középiskolai tanári kar valóban a magyar kultúrélet gerince. Ha visszagondolunk arra, hogy a magyar kultúrát a középkorban a szerzetesek tartották fenn s építették, a reformáció után a protestáns papok soraiból s az ellenreformációval a katolikus klérus tagjaival együtt, szintén a nevelő papság rétegéből kerültek ki az írók és gondolkodók és cselekvő kultúrmunkások: a mult század eleje s különösen a szabadságharc óta, a középiskolai tanárok adják a magyar irodalom s tudományos munkásság legnagyobb kontingensét.
Mintha az utolsó évtizedek alatt ez a föltétlen arányszám talán csökkenne, de az bizonyos, hogy maga a tanári kar úgy műveltségével, mint benső hivatásérzésével alapja a magyar könyv- és irodalmi kultúrának. Éppen ezért szükség van arra, hogy maga a tanári kar mentesüljön szerencsétlen intézményektől, amelyek őt munkájában korlátozzák. Különben kötelességünk megállapítani azt is, hogy az újabb nemzedék tanítási módszere és felfogása örvendetesen fejlődik.
4. Az elemi iskolai és középiskolai módszer... valóban meglehetősen fejlődési foknak látszik, de különösen azért, mert a középiskola nem bír megszabadulni a régi időkből rárakódott terhektől. Nem gondoljuk, hogy új Pestalozziknak kellene születni a magasabb ismeretek közlésének felfedezésére. A középiskolának is "munkaiskolává" kell átalakulni, ami már hálaistennek erősen útban van. Körülbelül vége van a memorizálás valaha egyetlen és csalhatatlan módszerének. A szabad kutatás és szabad vizsgálat útjára kell elvezetni az ifjúságot a magasabb és legmagasabb iskolákban is.
5. A mai ifjúság lelkiéletében az idealizmus csekély. Nem mernénk azt mondani, hogy a régi ifjúság csupa ideálizmussal telített lelkeket produkált s nem mernénk azt mondani, hogy a sport és a technikai ismeretek után rajongó ifjúságban nincs idealizmus. Azt azonban igen, hogy a mai gyermek megalázott és megsértett lelkű, s nem az iskola teszi azzá, hanem szüleinek élete s az egész emberiség mai szörnyű zavarok közt vergődő sorsa s így a maga jövőtlensége. Az iskolának asylummá kell tehát lennie, ahol az élet zavarai, nyomorúsága és betegsége ne gyötörje az ifjú lelkeket. Az érettségi elleni küzdelem csupán rendszerváltozás sürgetését jelenti.
II. Ugyanerre a cikkünkre vonatkozólag egy pedagógus olvasónktól az alábbi reflexiót kaptuk:
"Nem szándékozom a közlemény minden állításával vitába elegyedni, de két vezérgondolatát - 1. az érettségit meg kell szüntetni s 2. tanítsanak a középiskolában úgy, mint az elemiben - szó nélkül hagynom nem lehet.
1. Tehát: "az érettségit meg kell szüntetni, legalább a mai alakjában". Erről lehet szó. Több államban (ilyen első renden Franciaország) a középiskola nem állít tanítványai elé még egy végső akadályt: érettségi vizsgálatot, hanem külön próbatétel nélkül bocsátja el őket falai közül. Ennek a rendszernek azonban vannak bizonyos kényelmetlen konzekvenciái. Akik ugyanis egyetemre óhajtanak menni, előzően felvételi vizsgálatot kénytelenek kiállani egyetemi és főiskolai tanárokból - szóval a vizsgázók előtt teljesen ismeretlen emberekből álló - bizottság előtt.
Magam több mint 100 érettségi vizsgálaton elnököltem, ezrekre megy az elém került jelölteknek a száma, de nem hiszem, hogy egyetlen olyan vizsgázó akadt volna közülük, aki ismerős tanárai helyett holt-idegen bizottságot óhajtott.
Hogy aztán mit ért a cikkíró a "legalább mai alakjában" kifejezésen, azt nem tudom pontosan kivenni. Hacsak azt nem, hogy az érettségin senki se bukhassék el, vagy legfeljebb 2% (honnan veszi ezt a számot? hiszen már a forgalmiadót is 3%-ra emelték!) - mert, szerinte, "a nyolcadik osztályba már nem ereszthetnek fel hülyéket", már pedig csak a hülye nem képes az "alapjában csekély anyagot" megismerni.
Álljunk meg itt egy szóra. Az "alapjában csekély anyag" nem is olyan csekély. Ezt az anyagot én pl. tulságosan soknak s éppenséggel nem "csekély"-nek ismerem. Holott okvetlenül jobban ismerem, mint ő. Hogy pedig a vizsgálati anyagot "csak a hülye nem képes megismerni" - azt sem lehet olyan apodiktikusan kimondani. Tapasztalataim mást mutatnak. Arról nem is szólván, hogy akad diák, aki ugyan képes volna, de nem akarja "az anyagot megismerni". Mert lusta a tanulásra.
A cikkíró nyíltan ugyan nem mondja ki, de a sorok közül kiérzik az a kivánsága: akit pedig a VIII. osztályig feleresztenek, annak már nem volna szabad elbuknia az érettségin! De tudja-e ő, hogy a tanulók számra is olyan jelentéktelen része miként jut fel a VIII. osztályig? Hát én majd elmondom.
Beiratja a szülő gyermekét a középiskola I. osztályába. Joga van hozzá, mert a fiú 9. életévét betöltötte s az elemiiskola IV. osztályát "sikerrel" elvégezte. (Talán éppen valamelyik "munkaiskolában"!) Október derekán már tanárai tisztában vannak vele, hogy a gyermek - nem használok olyan erős szót, mint a cikkíró, ezért nem mondom: hülye - értelmileg visszamaradt s nem középiskolába való. Az ellenőrző konferenciákon az összes tárgyakból megróják, félévkor és év végén pedig megbuktatják. A szülő ismételtet a gyermekkel, aki két év alatt úgy-ahogy mégis csak elvégezi az I. osztályt. A II.-ban bukik és nagynehezen javít két tárgyból. A III.-ban már újból nagyobb bajok vannak: megbukik 5-6 tárgyból.
Oda se neki! Ismétel megint. A IV.-ben megint nehézségek vannak, de a szülő rimánkodik: "Kérem, már én is belátom, hogy a fiú nem való tudományos pályára. Nem is erőltetem tovább a dolgot, csak a IV. osztályt végezze el legalább. Hiszen ennyi végzettséget manapság már a suszterinastól is megkövetelnek!..." A tanárok megértők, átengedik. A szülő hálálkodik és szeptemberben - beiratja fiát egy másik középiskola V. osztályába. A film most már gyorsan pereg: az ötödiket ismétli, a hatodikból javít s amikor a VII. osztályban persze megint nagy bajok vannak, jön a szülő, a társadalom, a cikkíró és felhördülő méltatlankodással dörgi: "Idáig felengedték s most buktatják már el?!..."
2. De: "tanítsanak a középiskolában úgy, mint az elemiben!" - Jó volna, szép volna, s a tanárok örülnének neki a legjobban, ha lehetne így tanítaniok!
Sohse küldözgesse a cikkíró a középiskolai tanárokat a Paedagógiai Szemináriumba! Én elhiszem, hogy ott érdekes - és az ő számára revelációként ható - dolgokat lehet obszerválni, azonban a középiskolai tanárság túlnyomó többsége ismer különb és újabb didaktikai eljárásokat is, mint amilyeneket a Paedagogiai Szeminárium bemutat. A munkaiskolának tucatnyi methodikai ujítása, változata - ahogyan azokat az USA kitermelte - a mai magyar tanárság előtt mind jól ismert dolog. De mit csináljon vele? 60-70-es létszámú osztályokban és szigorúan kötött tantervi anyag mellett nem lehet munkaiskolásdit játszani - legfeljebb a laikus látogatók becsapására.
A cikkíró el van ragadtatva a megreformált magyar elemi oktatás játékos munkájától, de arról persze már nem tud, hogy a mai elemi iskolának nincsenek - mint a régibb elemi iskolának voltak - tantárgyai. Nincs nyelvtan, földrajz, történelem, természetrajz, alkotmánytan és a többi. Igazában (és igen helyesen) csak beszéd- és értelemgyakorlatai vannak. Itt tehát lehet eleresztett kantárszárral játszani, s munkaiskolát csinálni.
A középiskolának azonban tantárgyai és kötött marsrutái vannak. Szeretném én azt a Paedag. Szemináriumban brillirozó paedagógust látni, aki 60-70 diáknak "játékosan" tudja megtanítani a függvények differenciálását, az Ohm és Joule törvényeit, a szerves savakat, vagy a consecutio temporum szabályait.
Változást akar a cikkíró a középiskola tanítás- és tanulásmódjában? Igaza van, ha azt akarja. De akkor hagyjon békét a középiskolai tanároknak, akiket utoljára Wlassics miniszter kérdezett meg (1898-ban) iskolájuk dolgai felől, azóta pedig mindig nélkülök reparálgatták, reformálták a középiskolai oktatás ügyét. Tessék harcot indítani a középiskolai tanterv és tanításmód s a zsúfolt osztályok ellen! De addig, míg fennálló törvények imperative parancsolják meg a tanároknak, hogy mit és hogyan dolgozzanak, őket tenni felelőssé tantervért és tanítási metódusért, ahhoz hasonlít, mintha a postatarifa drágasága miatt - Szentjóbi Szabó László "Együgyű parasztja"-ként - a postamestert hibáztatja valaki. " (A. L.)
Cikkírónk válasza a következő:
- Köszönettel tartozom A. L. úrnak, aki a legkíválóbb szakemberként képviseli a tanári kar érdekeit, de arra kérem, gondolja meg, hogy itt a vita azon folyik, hogy a meglevő állapotok özönvízelőttiek és egészen új tanítási módszer új célkitűzéseire és új filozófiájára van szükség.
Különben azt hiszem, még a meglévő állapotok között is igen nagy változások érnek az idők méhében.
Egy gyakorlati példára hivatkozom.
Nemrégen Sárospatakon voltam s felkerestem azokat az osztályokat, amelyekben én harmincöt évvel ezelőtt szenvedtem. Nem mondhatok mást, csak azt, hogy szenvedtem, mint a kínzókamrában.
Számtan óra volt a negyedik osztályban. Annak idején ez volt a legrettenetesebb óra valamennyi közt. Tisztán felújult bennem az az érzés, ahogy akkor mentünk be a tíz percnyi ordító, ujjongó, megpihentető szünet után s leültünk a padokba. Akkor bejött a tanár. Kitünő, erős, vastag ember volt. Felment a katedrára s végignézett az osztályon. A légyzúgást meg lehetett hallani, olyan csend lett.
- Kezeket a padra, - mondta a tanár s mint a sortűz, csapta fel negyven gyerek a két tenyerét a padra. Akkor a tanár mennydörögve azt mondta:
- Akinek a szempillája egy milliméterre megmozdul, azt én észreveszem.
Csönd.
Elővette a noteszét. Hosszú s rémült várakozás után kiválasztott egy nevet. Egy fiú rettegve felállott s kiment a fekete táblához.
- Mi volt feladva mára?
A fiú felelt. Ha nem tudott, másik a padból. Vagy helyre s kijött egy új név.
Ez akkor így volt. Most ellenben a tanár nem szólított fel senkit, hanem rövidesen összefoglalta mi a mai anyag s egy-két mondat után, mint egy karmester, jobbra mutatott, balra mutatott, s egy perc mulva már az egész osztály benne volt a munkában.
Most valakit kiküldött a táblához, levezettette a példát, megbeszélte az elméletét s egy pillanatra nem vesztette szem elől, hogy az egész osztály részt vegyen a munkában.
Oly gyorsan mult el az óra, s oly feszült figyelemmel volt jelen az egész osztály, hogy élvezet volt nézni, figyelni az eleven és szinte izgalomtól kipirult arcokat...
Irigyeltem a fiukat s szerettem volna kisdiák lenni és oda ülni közéjük és most kezdeni előlről a számtan tanulását. De hát ettől elkéstem, mert már én csak, mint öregember és szülő, gyönyörködhettem a munka-játékban.
Tehát ugyanazt kaptam, amit abban a nekem felhányt örömben, amit a Pedagógiai Szeminárium tanításaiban szoktam kapni.
Úgy gondolom, hogy mindaz, ami a régi rendszer emléke, - rossz. Amit az eleven emberi erő, az új tanári generáció cselekvő akarata létrehoz: az - jó.
KORFESTŐ ADOMA. Egyik lapunkban, nagy napilapban, megjelent egy hír, hogy két lány öngyilkossági kísérletet követett el. Az egyik meghalt a másik életben maradt.
A lap a hírnek azt a címet adta:
"Az egyiknek sikerül, a másiknak nem."
