Hová vezet Wekerle uj földreformja

A földbirtokreform tizéves fordulóján, képviselőházi beszélgetés során ismeri be a pénzügyminiszter, amit különben minden veréb csiripelt már, hogy a vagyonváltságföldek jelentékeny részét vissza kellett adni a tulajdonosoknak, mert nem volt elég igénylő.

Ugyanekkor azt a hónapok óta közismert titkot is kipattantotta a pénzügyminiszter, hogy a kormány külföldön szerzett kölcsönpénzből földet akar vásárolni telepitési és parcellázási célokra. A közlés egyidejűségéből is nyilvánvaló, hogy itt egy ujfajta földbirtokreformról van szó, amit tervezője mindjárt meg is indokolt azzal, hogy a földárak további zuhanását akarja vele megállítani. Az a birálat, amely csak politikai hangulatokból indul ki, méltán fölháborodott erre a közlésre. Azt kérdezte: Cui prodest?

Kinek a javára csinálják?
Kit akarnak külföldi kölcsönpénzen fölsegiteni? Kinek sógora, komája, miféle pártcimborák, vagy puszipajtások azok, akiknek üres zsebét meg akarják tömni?

E kérdéseket a gyanu sugallja.
A gyanu, amely nem is egy, nem is két visszaélés nyomán teljes joggal él az elkeseredett magyar társadalomban. Nem is kérdezik már, kell-e valamilyen formában és ha igen, ebben a formában kell-e folytatni a földelosztás müvét, hanem mivel ma már mindenki a mult, a közelmult és jelen rémeinek lidércnyomására reagál csupán, kész az itélet: nem kell! Az elkövetett bünöknek mindig és mindenütt ez volt az átka s még a jó tervek is ettől halnak meg már csecsemőkorukban.

Pedig a kormány elgondolása ezuttal nem olyan csapnivalóan rossz, mint ahogy a gyanakvás szemüvegén keresztül megitélik. Igaz, hogy a földárak zuhanását más módon is meg lehetett volna állitani és az sem kétséges, hogy ennek a telepitési kisérletnek nem is a földárak kialakitása a legfőbb oka. Más okok is sikraszállnak érte. Egyéb körülmények is erősitik Magyarországon a földbirtok egyenletesebb elosztásának elevenen élő kivánságát.

Ha egyszer a földreform utján nem sikerült az igazságosabb birtokelosztás, meg kell próbálni egy másodikkal. És ezt annál inkább, mert az első reformnál egészen mások voltak a kisbirtokon üzött gazdálkodás előföltételei, mint aminők ma. A háboru után voltunk akkor. Amerika felől még nem ömlött a buza aranya olyan vastag folyamban, mint most és a buza ára nem fakasztott föl olyan válságot, mint aminőnek árjában ma fuldokolunk. Akkor még senki, vagy csak egy-egy táltos látta, hogy egész mezőgazdasági termelésünk irányát meg kell változtatni, ha mezőgazdasága versenyében továbbra is állva akarunk maradni.

A földbirtok megoszlása ugy függ össze a mezőgazdasági termelés irányával, mint ahogy két láncszem kapaszkodik egymásba. S mialatt az első földreform idején minden ok a nagybirtoknak kedvezett, annak a nagybirtoknak, amely gabonát, tengerit, cukorrépát és burgonyát termel, ma minden annak a kisbirtokosvilágnak a jövőjét késziti elő, amely a baromfi, tej, tojás, gyümölcs- és zöldségtermelésre van fölépitve.

---

Nem jó dolog a gazdasági élet történéseiben elmult idők példája nyomán okoskodni, de ha van klasszikus példája a mai magyar gazdasági helyzetnek, akkor ez az, amelyben az angol mezőgazdaság volt az 1880-as évek folyamán. Akkor is hirtelen megnyiltak Amerika felől a buzaáradat zsilipjei, ellepték az angol szigetország minden talpalatnyi földjét. Akkor is elértéktelenedtek az angol nagybirtokosok földjei. Akkor is minden brit agyvelő a gabonaértékesités problémáján törte a fejét, mignem eleven elmék ott is föltalálták a bolettát. De ott is, mint nálunk, hiába volt minden boletta és minden „Kunststück”. A nagybirtok menthetetlenül eladósodott s a gabona ott is csökönyösen megmaradt amellett, hogy ő nem fizeti ki magát. És ott se lehetett egyebet tenni, mint ami itt is be fog következni: a nagybirtok jórészén nem gabonát fog termelni, de azt, ami a piaci keresletnek kell: tejet, vajat, baromfit és zöldséget.

A gazdaságtörténet klasszikusnak elfogadott angol példáján meg lehet tanulni, hogy a tengerentuli verseny a kisbirtok fejlődésének irányába löki el a mezőgazdaságot. Soha nem lett baj abból, ha valahol a nagybirtokok helyén sokszáz kisember találta meg a két keze munkájával szerzett kenyerét. És mi kifogása lehet e megoldás ellen éppen a demokráciának? Ha egyszer a gazdasági kényszerüség a kisbirtokok alakulása felé hajtja a fejlődés hajóját, a demokráciának talán e gazdasági kényszerüség ellen volna valami kifogása?

Vagy csak az fáj, hogy egy pár nagybirtokos megszabadul adósságaitól és terhes birtokától? Hát nem jobb igy, mint sehogy? És nem jobb ez igy békésen, mint erőszakkal, a láncáról elszabadult szenvedély erejével? Mi azt hisszük, hogy jobb. De viszont valljuk, hogy még igy is csak akkor lesz jobb, ha ezt a reformot megbizható és példás ellenőrzés mellett hajtják végre.

Lám, gróf Hadik János már elutasitotta magától, hogy az ötös ellenőrzőbizottságban részt vegyen, mert előtte fontosabb, hogy mindenekfölött és mindenekelőtt az eladósodott kisbirtokon segitsenek. Hadik János elutasitó mozdulata csak erőt és sulyt ad annak a törekvésnek, hogy akármilyen fontos gazdasági okok szólnak is ez ujabb földreform mellett, azt vagy a legpuritánabb részrehajlatlansággal kell megoldani, vagy sehogy.

Mert arra még csak van külföldi pénz, hogy egy uj gazdaságpolitika alapjait vessük meg, de arra, hogy csak azért csináljunk uj földbirtokpolitikát, hogy pártcimborák kilyukadt zsebeit tömjük meg ujra, erre csakugyan nincsen egy garasunk sem!