A magyar mezőgazdaság fejlődése 1900-1929 között

Föld, növény, állat, termékenység, termelés, boldogulás, élet.
Utolsó témánk hét kulcsszava ez. Ám ha ennyi lenne, járhatnánk mondjuk Kr. e. 8000-6000-ben is a termékeny félhold táján, vagy „kicsivel később” a Nílus mentén, vagy „kicsivel még később” a középkori európai uradalmakban.

Háromezer-tíz gazdasági cikkünknek legalább harmada foglalkozik a mezőgazdasággal, s köztük tallózva néha ott is érezhetjük magunkat; mintha megállt volna valahol az idő, csak a kulcsszavak igazak – ezekért húzza a szántó-vető ember barom módjára az igát, dolgozva a megélhetéséért szakadásig.

Egy pár évvel az előző századba visszanyúlva korszakunk azonban alapozó és látványos változás elemeit mutatja: a mezőgazdaság rendszerré szerveződik, a második ipari forradalom megannyi találmánya, vívmánya keres helyet magának a földművelésben, állattartásban (villamosság, robbanómotor, földgáz, műtrágya, növény- és állategészségügy, rádió stb.).

Mintagazdaságok, állami telepek, gazdasági iskolák, növénynemesítés
válnak széles körben ismertté, és egyletek, egyesületek, szövetkezetek hálózzák be a húszas évekre a gazdatársadalmat. Szélesebb út nyílik az érdekérvényesítésben, néha az egy helyben toporgás védelmére is. Érdekes – és egyben káros – ellenállás figyelhető meg például a szemléletváltástól (és munkától?) ódzkodó bolgárkertész-ellenességben, a gyümölcsexport növelését akadályozó, csökönyös „csomagolástechnikában” (az újságpapírba csomagolt szilván Drezdában olvasható a hír egy-két szava).

Szintén érdekesek a lelemények, az apró munka
kifizetődő (és megbámult) haszna: 1910-ben a nagykőrösi lányok-asszonyok a lenézett konyhakertből 85.000 koronát kerestek a fejes salátával a gazdasági szezon legelején (a férfiak alig vannak túl a vetésen). A cikk befejező sorai: „Ma, mikor az egész világ a megélhetés és az uraskodás terhei alatt nyög, egy tősgyökeres magyar város asszonyai és leányai igen jelentékeny tőkét hoznak ki csupa merő szorgalomból, – mert bizony nagy gondot kiván a saláta-termelés – ez olyan dicsőség, a melyet mindenki megirigyelhet, nemcsak Nagykőrös asszonyaitól, hanem még a gazdáitól is!...” Elismerés ez, vagy gúny? Netán vígeposz?

Három jól érzékelhető szakasza van a fejlődésnek,
mindhárom egy-egy elkötelezett földmívelésügyi miniszter irányításához köthető. Darányi Ignácz minisztersége idején az állam kezdeményező és támogató szerepet vállalt a filoxera által pusztított szőlők újratelepítésében, az állattenyésztés fellendítésében, a korszerű állategészségügyi szolgálat megszervezésében, a parasztság hitelellátásának megoldásában, a mezőgazdasági szakismeretek terjesztésében és a talajjavítás terén.

Nagyatádi Szabó István nevéhez
és (rövid) miniszteri ténykedéséhez az utókor által felemásnak minősített földreform fűződik, Mayer János miniszter pedig az elődök által kezdett folyamatok életben tartásával és szélesebb körű elterjesztésével küszködött egy financiálisan igen nehéz időszakban. A tevékenységüket bemutató cikkek olvasásakor feltűnő a kortársi értékelés elismerése, gyakorta a szeretet is.

„Soha földmivelésügyi miniszternek nem kellett szemben állani annyi ezer, sürgős orvoslást kivánó bajjal és az államnak olyan szükös pénzügyi viszonyaival, mint Mayer Jánosnak. Mégis sikerült fenntartania mezőgazdaságunk haladó irányát, gyarapitania a gyakorlati szükség által követelt gazdaságfejlesztő intézményeket” – ilyen állapotban érte mezőgazdaságunkat a gazdasági világválság.

Szabóné Fricska Anna