Vajon milyen tényezők döntik el, hogy melyik alkotás marad fönn a művészet rostáján? Az idő? Az „örök üzenet” vagy talán egy szűkebb beavatott csoport – nevezzük őket kritikusoknak, támogatóknak, kulturális bennfenteseknek - vagy a közönség? Netán a belső tűz, a tehetség? Mennyi esélye van a szerencsének? (Nem volt-e pechje Turgenyevnek, hogy pont az óriások idejében született és alkotott.? Az ő tehetségével sokkal ismertebb lehetett volna, ha nem vet rá árnyékot Gogol,Tolsztoj, Dosztojevszkij.)

A legnagyobb esélyt azért a Tehetségnek kell ítélnünk. Fontos persze a közönség is, de kétségtelen hogy a mélyen tisztelt publikum sokszor nyúl mellé. Számtalan esetben lehettünk már tanúi annak, hogy istenként ünnepelt divatos alkotók, mint Salieri, Kotzebue vagy a lelkesen szavalt, igaz magyar Szabolcska Mihály, hogy tűnnek el pár perc alatt az idő labirintusában.
Az is igaz, hogy vannak, akikkel méltatlanul bánt el a sors, és még mindig ismeretlenül várják, hogy valaki harsányan divatba hozza őket. Szép és nagyszerű alkotások hallgatnak mélyen felfedezetlenül.

Válogatásom egy kicsit szomorú, mert többször is érzi az olvasó a művészet evolúciójának kegyetlenségét, amikor felfedez egy-egy különös alkotást. Máshol meg elégedettség tölti el, látván, hogy „lám, lám, az idő jótékonyan kivetette magából az oda nem illőt”. Talán azt is megértjük, hogy Ady Endre miért nem a novellái miatt vált irodalmi mérföldkővé.
Kellemes böngészést kívánok!