Cukros-boltok

Amikor a legkeményebb lelkekre, legharapósabb fogakra lenne szükségünk, édesszájuakká, korhadt foguakká, ingatag, lágy lelküekké váltunk. E süppedékes kort – kiváltképpen Budapest székesfővárosban – a cukordolgok habzsolása jellemzi. 

Itt Budapesten, bármerre térül-fordul az ember, megdöbbenten látja, hogy a pazar, fényes cukor-boltok mily tömegesen szaporodnak napról-napra. Csupa cukor, cukorkülönlegesség, csokoládé-csecsebecse ragyog, csábitgat mindenfelé a cukros-boltok inyenc kirakataiból.

A gondolkodó ember megütődik.
Ez a tengersok cukros-bolt és cukorportéka talán azért szaporodott igy el, hogy csupa kényeztetett nő és torkos gyermek lakja ezt a szép világvárost? Meg kell borzadni. Hiszen a nyomor, fog, jellem mind sinyli ezt a cukorabrakot. Másrészt tengersok pénzt elvon a nemzeti életre szükségesebb, hasznosabb, egészségesebb befektetésektől. 

Akárhányszor ezeket a ragyogó kirakatokat, ezeket a könnyelmüségre, önzésre, az élvezetek habzsolására csábitgató cukros cukrász boltokat látom, elnehezedik a lelkem. Felvetem magamban, hogy az ilyen kifosztott országban, mint amiénk, ahol inkább kardkovácsokra, puskamivesekre lenne szükség, vajjon kik tartják fenn ezt a tengersok fényes cukor-boltot?... Amidőn mindenfelől a koldusszegénységről, a mindennapi áldott kenyér hiányáról hallatszik a keserves sirás, semmiképpen nem tudok rájönni, kik fogyasztják ezt a tengersok, méregdrága, hiábavaló, különleges cukor-csecsebecsét? 

Tünődéseim során eszembe jut a régi gyermekkor…
Akkor még érintetlen, gazdag, nagy, hatalmas volt az ezeresztendős Nagymagyarország. Nem tizenhárom, hanem hatvanhárom vármegyéből is állott az ország, cukros-boltunk mégis az egész hatalmas birodalom területén sem volt annyi, mint ma egyedül Budapestnek néhány főbb utcájában. Igaz, hogy akkor még a felnőtt nép, maga a kontyos fehérnép is szégyelt volna cukrot szopogatni… Nádméznek hivtuk a cukrot, – amit a székelyföldön találékony góbécsemeték „bambuc”-nak elneveztek...

Mivel pedig arrafelé a szép görbe országban a „boltos” leginkább „örmény” volt, a vásott gyerekek de utána kiáltozták: 
– Girguc!... Bambuc! – Máskülönben minekünk gyermekeknek sem volt magasabb igényünk a krumpli-, árpa- és sárgacukornál. A banánt, a narancsot hirből sem igen ismertük. Noha olykor a vidéki kisboltocskákban petróleum, kulimáz mellékizük előfordult, a szuhos Szent János-kenyér, fekete-, másként medvecukor csemege számba ment. Az „édes gyökér”, a „csicsóka” kedves volt minekünk és a nagyzoló cukros-boltok nélkül boldogok voltunk, gazdag, erős, hatalmas volt a mi ezeresztendős Nagymagyarországunk. 

MÓRICZ PÁL