Azt hittem, az Ada-Kalehról írt Páholy-beli emlékfűzérem végére örökérvényűen pontot tettem és ezzel a téma mint olyan a süllyesztőbe kerül. Talán nem is jogtalanul gondoltam ezt, hiszen egy kis sziget annyira eltörpülhet a világ nagy és sarkalatos eseményei mellett, hogy a rá pazarolt eddigi figyelem is túlméretezett. Nem egészen egy hónappal viszont az írás közzététele után íme, Stockholmban élő ismerős, interneten szerzett jóbarát jelentkezett a maga Ada-Kaleh olvasatával. Ami számomra azt jelzi, hogy a téma egyáltalán nem hűlt még ki, ahogyan azt korábban gondoltam, s hogy a Duna vaskapui részéhez még nagyon sok romantikus, regényes, a történelem nagy eseményeire hajazó történet kapcsolódik.
Szeptemberi bejegyzésem közzététele óta azt is megtudtam, hogy Ada-Kaleh volt Aszlányi (Ausländer) Károly író (másik írói neve: Kirk Van Hossum) szülőhelye (1908. április 22.). Apja újságíró és költő volt, anyja kalapkészítő, de mert a sziget távlatosan nem nyújtott biztos megélhetést számukra, hamarosan Nagybecskerekbe, majd Temesvárra költöznek. Sikeres író lesz, egyes vélemények szerint ő fertőzte meg Rejtő Jenőt sajátos humorával, amiből aztán a péhovárdi humor kiterebélyesedik. Akárcsak szigete, az ő élete is tragikus végkifejletbe torkollik: hogy el
ne üssön az úton egy autója elé ugró 12 éves kislányt, félrerántja a kormányt és 120-szal egy útmenti fának rohan. Harminc éves volt, amikor meghalt, sikeres életmű maradt befejezetlen. (Ahhoz képest ma is irígylésre méltóan sikeres író...)
Kezembe került ugyanakkor Egon Erwin Kisch: Egy korona kalandos sorsa című, formailag riportos írása, egy orsovai kis templomról, amelynek különös története közvetlenül kötődik a magyar történelem egyik sorsfordulójához, a szabadságharc elbukásához.
1848 márciusában felkelt a magyarság, és másfél évbe telt, mire a Habsburgok cári segítséggel leverték a szabadságharcukat. A magyar miniszterelnök és belügyminiszter, Szemere Bertalan is menekülni kényszerült, ám aggódni talán nem is annyira az életéért aggódott, mint a nemzet szentségéért: az ezeréves koronáért. Szent István koronája nem kerülhet ellenség kezére! Bécs nem kaparinthatja meg a hatalom e drága szimbólumát!
Vasládába került hát a Mohácsnál meggörbült keresztű korona, ott voltak mellette a koronázási jelvények. Szemere ekkor Karánsebesre ment. Itt nem talált alkalmas rejteket. Tovább délnek! Így jutott el Magyarország dunai határához. 1849. augusztus 15-én érkezett Orsovára, ahol „A Fehér Bárányhoz" címzett fogadóban szállt meg. Négy magyar szabadságharcos bujdosó tanyázott már itt: Lórodi, Grimm, Házmán és Hajnik. Szemere beavatta őket a titokba - de csak félig. Azt mondta nekik:
- Ebben a ládában vannak szabadságharcunk iratai, a nemzet legszentebb okmánya valamennyi. Segítsetek, hadd rejtsük el őket biztos helyre!
A ház - íme, a véletlen! - a 48-as számot viselte, melyben földszinti szobát béreltek, mindjárt a bejárattól balra. Bezárkóztak és lyukatvájtak a földbe. Augusztus 17-éről 18-ára virradó éjszaka akkor oda vitték a ládát, a földbe süllyesztették, földdel betemették. Hogy a nyomokat is eltüntessék, fával tüzet raktak, pontosan a lyuk felett. Másnap ismét elmentek, hogy művüket ellenőrizzék - látták ám, hogy valaki ott már „áskálódott". Megrémültek; persze, lehetett az illető csak a ház valamelyik kíváncsi lakója - de így is biztosabbnak vélték, ha a vasládát másutt helyezik el.
A várostól északra hegy emelkedik, amelyről belátni a Duna vidékét, Szerbia és Románia csücskét, Erdélyét és a Havasalföldét csakúgy; és mellesleg belátni ide, az én ablakomba is. Allion a hegy neve, és a lábánál bozótos síkság terül el, ott kerestek az összeesküvők alkalmas helyet a ládájuknak. Lyukat ástak, melybe augusztus 20-án, Szent István napján, óvatlanul-óvatosan el is helyezték a ládát, rátemették a földet. Eltüntettek minden nyomot: növényekkel, levelekkel, ágakkal.
Akkor ünnepélyesen megesküdtek, hogy a korona helyét senkinek el nem árulják - vagyis hát négyen úgy tudták, hogy az okmányokét. Ha azonban ötük közül már csak egy maradna életben, ennek kötelessége elárulni a titkot, megesketvén egy jó magyar embert, hogy a dolgot ugyanilyen diszkréten kezeli, es a ládát csupán a törvényes magyar kormánynak adja át - ha ugyan lesz ilyen még, gondolták sóhajtva.
Így szöktek tovább. Közel volt a román határ. Onnét Törökországba vezetett útjuk. Külföldön közölte társaival Szemere az igazságot, amit ezek alighanem sejtettek már: nem iratok vannak abban a ládában, hanem Magyarország szent koronája.
A történet tovább a lehető legfordulatosabb kalandregénnyel vetekszik, s mint a későbbi kutatások kiderítették, nincsen híján némi költői túlzásnak. Tény, hogy 1853-ban sok megfigyelés, letartóztatás és leleplezés árán sikerül a hatóságoknak kiásni a koronázási ékszereket,s nagy pompával Bécsbe szállítani.
Ausztria császára 1856-ban építette ezt a kis kápolnát - azon a helyen, ahol a korona rejtőzött... nem is, inkább ott, ahol a koronát megtalálták. Ez áll a lehető legegyértelműbben a láda helyén a földbe süllyesztett márványtáblán, latinul. Ez az emléktábla nem teketóriázik; úgy fogalmaz, ahogyan Bécs szíve érzett. A kápolna alapítóját csak Austriae Imperatornak (Ausztria Császára - a szerk.) nevezi, szó sincs ott arról, hogy Rex Hungariae (Magyarország Királya - a szerk.) És a korona állítólagos „elrablásáról" van szó: ...inter seditionis turbas rapta (a zűrzavaros helyzet közepette elrabolták - a szerk.). Nem Szent Istvánról nevezték el ezt a kápolnát, holott mégiscsak az ő koronázási jelvényei pihentek itt négy éven át, s épp a neve napján ásták el őket ide -, nem, a templomocska Szűz Mária tiszteletére épült, akinek születésnapján a kincset kiásták.
Most pedig lássuk Hegedűs Zsolt kutatóvegyész és műfordító (és hobbiszakács) levelét
A blogodat olvasva eszembe jutott az, hogy én is jártam Ada-Kaleh szigetén. Negyvenöt évvel ezelőtt történt, egy iskolakirándulás alkalmával, melynek emlékét néhány megsárgult papírlapon őrzöm. Azokból idézek (szó szerint).
1. Az alábbi beszámolórészlet édesapámnak, Hegedűs Sándornak a „11. Sz. Középiskola által 1963. Aug. 28. – szept. 3. közötti időben Kolozsvár – Gyulafehérvár - Hátszeg – Petrozsény - Szurduk szoros -Tg. Jiu – Turnu Severin – Kazán-szoros – Orsova – Herkulesfürdő – Karánsebes – Hátszeg – Vajdahunyad - Algyógy fürdő – Kudzsir – Kolozsvár útvonalon rendezett autóbusz kirándulásról” szóló jelentéséből származik:
„Turnu Severinben „sikerült az utolsó pillanatban az ONT által rendezett Kazán szorosi hajókirándulására feliratkoznunk. 15 lejt fizettünk személyenként a Turnu-Severin – Orsova – Kazán szoros – Svinita oda-vissza útra.
A 7 Noiembrie vontatógőzös kitűnő időben indult a Dunán d.e. 11-kor. Orsova előtt átmentünk az 1100 méter hosszú Vaskapu szoroson, ahol a Duna olyan sekély, hogy a habok közül éles sziklák villannak ki és a hajózást lehetetlenné teszik. Ezért még az 1800-as évek végén egy tíz méter mély és 80 méter szépes csatornát építettek ezen a szakaszon (Canalul Slip) a jugoszláv part mellett, amelyen lehetséges a hajózás. Ebben a keskeny csatornában azonban olyan erős a víz sodrása, hogy az uszályokat a jugoszláv parton állandóan készenlétben álló mozdonyok vontatják kötélen fel a csatorna végéig, természetesen fizetség ellenében. Előttünk vontattak fel ily módon két uszály. A mi gőzösünk nem szorult a mozdonyok segítségére. Megküzdött a hullámokkal és lassabban bár, de mégis felvitt bennünket. Különben gőzösünk 14 kilométeres sebességgel haladt.
Orsova előtt kiszálltunk Ada-Kaleh szigetén, és vezető vitt végig bennünket a szigeten. Megnéztük a régi vár kazamatáit, a török mecsetet, az ottani kis cigaretta gyárat, textil üzemet, amelyek biztosítják a sziget lakóinak az életét. Különben a sziget halálra van ítélve. A most készülő óriási völgyelzáró gát építése következtében eltűnik a sziget, lakóit áttelepítik egy másik szigetre, sőt Orsova egy részét is elborítják majd a Duna hullámai.
Orsova után a Kazán-szorosba érkeztünk. A Kazán-szoros helyenként 80 méter széles: Egyirányú hajóközlekedés biztosítására a ki- és bejáratnál őrház van, amely a messziről jól látható, hatalmas piros-fehér gömbbel jelzi, hogy szabad-e az út a szorosban vagy sem.
A szoros két oldalán égbenyúló sziklafalak szorítják össze a Dunát. A víz tükre forr, porzik, mintha valóban kazán tüze forralná. A hajó gépei dohogva falják a hullámokat, és viszik felfelé a táj szépségeit csodáló kirándulókat. Román oldalon a sziklába vájt kanyargó országút vezet, melyet még Széchenyi építtetett. Jugoszláv oldalon jól látszanak a régi római út nyomai, amelyet sziklába mélyesztett rudakon a Duna felé függesztve építettek Trajánusz hídépítői. A jugoszlávok a víz színe fölött mintegy ötven méter magasban új utat építettek, amely számos alagúton keresztül vezet végig a parton.
A Kazán-szorosból kiérve a hajónk éles kanyart írva visszafordult és este 8-kor visszaérkeztünk Turnu Severinbe a Dunarea vendéglőbe, ahol megvacsoráztunk.”
2. A negyven tanulón és négy tanár kísérőn kívül egy szülő is részt vett a kiránduláson. Kovács András, - aki a kolozsvári Igazság munkatársa (szerkesztője?) volt - „Hat nap élmény – Egy iskolai kirándulás naplója” című riportsorozatban számolt be az élményeiről. Ebből is idézek:
„Arra gondolok, hogy milyen érzés lesz majd ezeken a tájakon hajózni akkor, amikor itt nagy gyűjtőtó valóságos tenger lesz, és akkor visszaemlékezni majd a Duna-szakasz mai képére. Arra, hogyan ültek ki a sziklák a napon sütkérezni a Duna kellős közepében. És hogyan döntötte el a földtani korokon át tartó viadalt a szocializmus és a kommunizmus művén dolgozó ember.
Mi még láthattuk a Vaskaput, úgy,a hogy az idők hagyták örökül. S amint a Dunán felfelé hajózunk egyre inkább megváltozik a táj. Kétoldalt sűrű erdővel borított magas hegyek állnak őrt. Valahol ott járunk, ahol a térképen a vonal a legészakibb pontra kanyarodik, hogy aztán megint délkeletnek, keletnek forduljon. S az ég felé törő erdőségeknek ebben a világában pillantottuk meg a karcsú minaretet Ada-Kaleh szigetén.
Mintha hosszú tengeri hajózás után értünk volna szárazföldet. S méghozzá ismeretlen, egzotikus tájon, füge- és mandulafák között. Öreg gesztenyés lombjai alatt erődítmény maradványai és félelmetes kazamaták. Az oszmán birodalom sok hadiszerencséjének és balszerencséinek voltak tanúi ezek a mohos várfalak itt, az Aldunán. Hányszor rengett végtelen ágyúzás, hányszor cserélt gazdát ez a tenyérnyi szárazföld? Volt idő, amikor a fegyencek ezrei senyvedtek földalatti kazamatáiban. Itt őrizték az 1848-as román forradalmárok egy csoportját is, s a helybeliek úgy tudják, hogy Kossuth Lajos is partra szállt itt a hontalanságba indulása előtt.
Amíg mi ebédelünk, török kísérőnk az egyik gesztenyefa alatt gubbaszt. Nézem, mintha száz éve ülne ott mozdulatlan. Sasorrú, hosszúkás barna arca, ősz haja, félig csukott szempillái alatt befelé néző tekintete, minden a táj keleti messzeségét sugallja. Aztán monoton magyarázatát hallgatva, sebtében végig szaladunk a szigeten: keskeny főutcája, akár egy hosszú tornác, amelyről közvetlenül nyílnak a lakások ajtói. Különös város különös főutcája ez: Szőlőindák függönye borul az utca fölé, amelyről édes szőlőfürtök csüngnek, kínálják magukat az idegennek. Most kolozsvári iskolások zsibongása veri fel a csendet, mindenfelé turistákkal találkozni, de ez a nagy forgalom sem töri meg a táj varázsát. Mennyi egzotikum egy ilyen parányi területen! Mint más világ. S mégis hazai föld ez is, egy rózsaszál hazánk virágcsokrában.”
-------------------------------
U. I.
"Canalul Slip" áll a jelentésben, és "Síp-szoros" az újságcikkben (Arról nem idéztem itt.)
*
Kiegészítésül álljon itt, hogy a kolozsvári napilapban (Igazság, 1989-től: Szabadság) a riportot közlő Kovács András (sz. Bözödújfaluban, 1916-ban) 1949-től hosszú időn át, 1970-ig a kolozsvári pártlap, az Igazság főszerkesztője volt. A Hét című bukaresti hetilap indulásakor Huszár Sándor főszerkesztő szerkesztőségi főtitkárnak kéri fel, mire Kovács András családostól feladja addigi kolozsvári életformáját, Bukarestbe költözik és nyugdíjazásáig A Hét egyik alapembere. Megírja, majd több ízben is körbejárja a bözödújfalusi szombatosok történetét (Vallomás a székely szombatosok perében, Kriterion, Bukarest, 1981; Útfélen fejfa. Budapest-Bukarest: Balassi-Kriterion, 1995; Mondjatok káddist egy székely faluért. Csíkszereda: Pallas-Akadémia, 1997; Az erdélyi szombadosság nyomában. Csíkszereda: Pallas-Akadémia, 1999; Bözödújfalvi szombatosok szertartási és imádságos könyve. Közzéteszi és a bevezetőt írta: Kovács András. Csíkszereda: Pallas-Akadémia, 2000.), közéleti tevékenységét mérlegre tevő memoárkötete pedig 1999-ben jelenik meg Csíkszeredában (A Hűség csapdái. Pallas-Akadémia Könyvkiadó). Fia, B. Kovács András, egykori kollégám a bukaresti Romániai Magyar Szónál, a sepsiszentgyörgyi Háromszék c. napilap egyik vezető publicistája, közíró.
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2008. október 5.
