A szél árnyékában száraz hóból rakott hátsó akadálygarmadák pompás, szeszélyesnek látszó, a szél áramvonalait roppant finoman, gyakran egészen csavarmenetszerűen követő formáit különösen bokrokkal, fákkal szegélyezett mély lösz útjaink peremén lehet jól megfigyelni.
Rendesen csak tiszavirágéletet élnek, mert az első melegebb napon leszakadoznak az árkok bevágások meredek faláról vagy ellentétes légáramlások sodorják el habosan pompázó fehér testüket. Hatalmas méreteket öltenek a hátsó akadálygarmadák magas hegységek meredek, szélárnyékban fekvő sziklafalai mögött (6. ábra).
A mi éghajlatunk alatt, de már az örökhó határa felett, magasabb szélességekben azonban már alacsonyabb térszínen is gyakran előfordul, hogy a havat vékony, selymesen, ezüstösen csillogó kéreg vonja be. Ez a kéreg nem rövid olvadás következménye, mert tartós hideg időben képződik, ha a felszínt erős napsugárzás éri.
A sarki utazók is említést tesznek hasonló kérgeződésről. A kéreg mindig egészen vékony, alig 2-3 mm vastag és az erősebb szél is be tudja nyomni, amikor a kéregdarabok törött üveglaphoz hasonlóan peregnek végig az épen maradt keretrészeken. Egészen könnyen fekszik a havon és annak összetételére semmiféle hatással sincsen.
Teljesen sima még akkor is, ha egyébként a hó felszíne teljesen egyenetlen. Ha valahol a hóból fű, fa vagy kő bukkan elő és körülötte hézag van, a kéreg lassankint növekedve kitölti a különböző tárgyak környékén keletkezett ürt. Már ez is mutatja, hogy ez a képződés nem a felszínes olvadás következménye, mert abban az esetben a kéreg nem növekedhetnék.
Létrejötte nagyon hasonlít a korábban említett átkristályosodás jelenségéhez. Ugyanis a Nap sugárzására a hószemecskék kissé fölmelegednek s ezzel egyidőben megnő a hóban a páranyomás, de a párák a felsőbb, hidegebb levegővel való érintkezésükkor hirtelen a felszínre csapódnak le. Nálunk ez a jelenség csak igen tartós hideg időben, magasabb vidékeinken fordulhat elő.
A nálunk közönségesen a felszín olvadása nyomán beálló kérgeződéstől az előbbit szublimációs kérgeződésnek lehet nevezni. Lehetséges, hogy a szublimációs kéreg jelentékenyebb vastagságot is el tud érni, ha a napsütés, erős hideg és a szélcsendes idő hosszabban eltart.
A hóval kapcsolatosan meg kell emlékeznünk a téli időszaknak még egyik lecsapódásformájáról, a zuzmaráról, mert azzal nagyon közeli rokonságban áll és ami még fontosabb: sok helyütt csaknem pótolja a havat.
A levegőben, téli időben, mindig lehetnek túlhűtött páraszemek. Assmann megfigyelései szerint még -10 C°-ra lehült levegőben is lehetnek túlhűtött páraszemek, amelyek természetesen gyorsan kicsapódnak, kikristályosodnak, ha valamilyen hideg tárggyal kerülnek érintkezésbe.
Közönségesen a zuzmara fagyos ködben keletkezik, ez pedig leginkább csendes időben, a mélyedéseket, völgyeket szokta megülni, de ha a ködöt vagy túlfűtött párás levegőt a szél hajtja, akkor a tárgyaknak a szél irányába eső oldalán lesz a legnagyobb a zuzmaraképződés.
Minden kínálkozó tárgy, fa, sövény, oszlop, kő stb. laza, pehelyszerű kristályokból álló, tekintélyes vastagságú lepellel vonódik be. Ha kisüt a Nap, az ismerős tájék olyan, mintha gondosan csiszolt gyémántokból készült ruhát öltött volna. Mindent jégkristályokból álló kéreg díszít. A kristályok szokatlanul nagyok, van közöttük néha 2-2.5 cm-re nőtt is (7. ábra).
