Bemutatók

Az asszony és a bolondok szerzője, Szabados Árpád túlságosan jól tudja a leckét. Tudja, milyen szokott lenni a színpadon a középkori várúr, a keresztes vitéz, a lézengő ritter, az udvari bolond, tudja, hogy a démoni nő, aki minden férfit megragad az érzékeinél fogva, okvetlenül olasz, tudja, milyen szavakkal szokták a kosztümös középkori darabokban a szereplők kifejezni a szerelmet, féltékenységet, dühöt, kibékülést, mindenféle más indulatot, tudja a történeti drámák előírás szerinti dikcióját. Szóval mindent tud, ami egy kis fogékonysággal és szorgalommal megtanulható. Színész-ember, tehát volt is módja megtanulni.

De tud-e valami olyat, amit nem tanult, ami belőle magából fakadt ki, ami a saját egyéni élménye, divinációja, invenciója? Azt a benyomást teszi első darabjával, mintha tudna, ha nem volna olyan túlságosan jó tanítvány. Valahogy úgy mozog a színpadon, mint a félénk természetű ember a társaságban, ahol először fordul meg: nagyon is vigyáz, hogy ne tegyen vagy mondjon valamit, ami a társaság szabályai ellen való, ellenőrzi minden szavát és mozdulatát s ezért elveszti minden közvetlenségét, feszessé válik és félszeg ember benyomását teszi.

Valamit azonban érezni e csupa-modor mögött, valami poézisfélét, a tehetségnek valami félénk megmoccanását, néha vannak szavai, mondásai, amelyekből kitör a melegség, a merőben színpadi alakok egy-egy pillanatra olyan szavakat mondanak, mintha élnének. Darabja strukturájában vannak elemek, melyek színpadi, sőt talán drámai gondolkodásra vallanak. Kezdő szerző, aki alighanem tudna jó darabot írni, ha merne, ha volna bátorsága a saját vizióival és élményeivel jönni és úgy beszélni, mintha anyanyelvén szólna, nem pedig egy többé-kevésbé jól megtanult nyelven.

Ebből a szempontból jól tette a Kamaraszinház, hogy előadta Szabados darabját s alkalmat adott neki arra, hogy tapasztalatból ismerje meg önmagát és nekibátorodjék a maga mondanivalói elmondásának. Tanulóéveit most már kitöltötte, ezután már a mesteréveknek kell következni, ha van irodalmi és színpadi jövője. Örülnénk, ha igazolná tehetségéről való véleményünket, mert szándékainak őszinteségéről, írói jóhiszeműségéről így is meggyőzött.

A leckét, amit megtanult, feladta a színészeknek: játsszák a szerepeket úgy, ahogy játszani szokás. Úgy is játsszák, de Kürti József nem bír megmaradni a sablonon belül, lendülete minduntalan áttöri a kereteket s a papírzizegésű szavakat minduntalan úgy mondja, hogy élőknek tűnnek fel. Kissé kevesebb színészség és kissé több élet a színpadon - és Kürti játéka sikerre vihetné a darabot.

Mátrai Erzsi is hősiesen küzd, hogy összefogja valahogy az össze nem fogható alakot, de csak egyes jelenetei lehetnek, az egész a szerző hibájából széthull részletekre, amelyeket a színésznő játéka sem tudhat egésszé olvasztani. A művésznő mindenesetre elért annyit, hogy megmutatta: vannak nagy szerephez való ösztönös hangjai. Fáy Szeréna tökéletes készséggel játszik egy szerepet, amelyet szép pályája során már nem egyszer játszott. Timár József és Hosszu Zoltán, az egyik mint ritter, a másik mint udvari bolond az előírásos módon játszanak.


*

A legtöbb színdarab a harmadik felvonáson bicsaklik meg. Jó első felvonást írni aránylag nem olyan nagyon nehéz, csak jól meg kell találni azt a pontot, ahonnan a cselekvény elindul. Jó második felvonást írni, az már próbára teszi az írót, a cselekvényt motívumaival együtt széttárni olyan, mint bűnügyben a végtárgyalás. De a harmadik felvonás az ítélet indokolásával együtt össze kell hogy foglalja a darab egész tartalmát, levonva az összes konzekvenciákat.

Itt aztán megbosszulják magukat az összes szerkezeti és logikai hibák, melyeket az író az előzmények során elkövetett. A cselekvény során felvetett kérdésekre kielégítő feleletet kell adni, mindent úgy kell lezárni, hogy rés ne maradjon, a befejezésnek úgy kell csattannia, mint egy szillogizmus zárótételének. Máskülönben nem épkézláb a darab. Mit ér a szép fej, szép test, ha béna, amelyen áll, a láb.

A boldogság háza, az Uj Színház új darabja szinte kényszerít arra, hogy számonkérjük a harmadik felvonását. Szerzője, Bukovinszky Péter új ember és gondolkozó ember. Valahol olyan tájon keresgél, amerre Shaw és Pirandello is járt és fiatalos, talán nem is tudatos bátorsággal nagy dolgokat próbál könnyű eszközökkel megmozgatni. Nem is sikertelenül. Szatirából indul ki, de útközben odatapint valamire, ami érintkezik a mai kor egy tendenciájával: a félelmes és nyomasztó valóság elől az illuzióba, vagy ha úgy tetszik, a mániába való menekülésre. Az őrülteket nem kell gyógyítani, a legtöbb esetben nem is lehet - ezt mondja körülbelül -, tehát boldoggá kell őket tenni.

A boldogság a mániák szabad kiélése, tehát hagyjuk őket, hadd éljék ki a mániáikat, adjuk meg nekik az errevaló módokat, akinek az a rögeszméje, hogy Napoleonnak, kínai császárnak, Chaplinnek képzeli magát, élhessen úgy, mintha csakugyan Napoleon, kínai császár vagy Chaplin volna. Ez a módszere az amerikai igazgatófőorvosnak, aki ennek megfelelő szanatóriumot is létesít. Nekünk, közönségnek eddig rendben van minden, mert mi nem tartozunk törődni azzal, mit szólnak hozzá az elmeorvosok.

De az írónak tovább is kell menni, ha nem akar csak az ötlet fölvetésénél maradni. Nemcsak az elme-szanatóriumi betegek a bolondok - így megy tovább az író -, hanem többé-kevésbé mindenki bolond, mert mindenkinek vannak mániái, melyek nem illenek bele a normális élet kereteibe. Erről hajlandók volnánk beszélni, ha az író a tételt bizonyítani is próbálná, hiszen színdarabban vagyunk, ahol nem a tétel a fontos, hanem a bizonyítás módja.

Ez azonban elmarad, az író nem mutat meg semmit az épelméjűek világából, az illuzió és a valóság inkompatibilitásából, a mánia szerepéből a való életben. Az, hogy a bolondok között az orvosok is sorra, előbb a tanulmányozó francia és német orvos, utóbb maga az igazgató-főorvos is mániákussá válnak, nem bizonyít semmit a darab gondolatmenetéből, legfeljebb azt a pszichiatriai észrevételt, hogy az őrültség bizonyos körülmények között ragadós is lehet, aki sokat foglalkozik őrültekkel, az maga is őrültté válhatik.

A darab végén tehát nem az az eredmény jön ki, amelyből a számítás kiindult, tehát az egész nem érvényes. Nem hisszük el a szerzőnek a befejezést, tehát nem hisszük el utólag az előzményeket sem, a rosszul befejezett épület szétomlik. Sajnálkozással nézzük, mert közben összebarátkoztunk a szerzővel, rokonszenvesnek találtuk a jóhiszeműségét, hallottunk tőle pár okos dolgot, kezdtünk hinni benne, hogy színpadra termett ember. Meg kell tanulnia, hogy ha valahol, akkor a drámában végig kell a dolgokat gondolni.

Az előadást két jó színész viszi: Toronyi Gyula és Gellért Lajos, mind a ketten méltatlanul mostoha fiai a budapesti színpadnak. Intelligens beszéddel, kellő temperaturával játsszák, az egyik az igazgató-főorvost, a másik a francia orvost, játékuk meggyőz és érdekel. Toronyi úgy látszik megérezte a harmadik felvonásban a szerző hibáját és igyekszik játékával helyrehozni, - de hogy tudhasson színész helyrehozni egy ilyen súlyos struktúrahibát? Orsolya Erzsi fínom árnyalással, kedvesen, az őrültség és normalitás határán játssza a mániákus leányt.