Lamarck (1744 aug. 1 – 1829 dec. 18.) 1. rész

Krisztus előtt 610-től 547-ig élt Anaximandros nevű ógörög bölcs, aki azt mondotta, hogy az élő világ az élettelenből keletkezett, s hogy az ember az állatból fejlődött. Az apolloniai Diogenes pedig, a Kr. előtti V. században, azt hirdette, hogy a változásnak (vagyis az egyéni élet folyamán fellépő átalakulásnak) alávetett élőlények nem különbözhetnek egymástól anélkül, hogy előzőleg (azaz korábbi embrionális szakaikban) ne hasonlítottak volna egymáshoz.

Az ugyancsak ógörög Demokritos (szül. kb. 470-ben Kr. előtt) a természeti jelenségeket az okfejtés jegyében kutatta, s az életjelenségeket a mechanikában szereplő elvek alapján magyarázta. Végül a hippokrateszi orvosi iskola (V. század Kr. e.) megvonta a párhuzamot a növény, az állat és az ember fejlődése között, evolúciós elméletekkel állott elő, hirdette a legalkalmasabb egyének fennmaradásának tanát, valamint az egyének által szerzett tulajdonságoknak átöröklését utódaikra...

Ez a néhány tétel magában foglalja a modern élettudomány általában véve legfontosabb, sarkalatos megállapításait. De mindez csakhamar teljes feledésbe merült, mert jött a plátoni bölcselet és elsorvasztotta az exakt kutatásnak emez első, zsenge hajtásait. Mintegy kétezer év kellett hozzá, hogy újból felfedezze az emberiség azokat az alapvető igazságokat, amelyeket már az ókori Hellász néhány lángelméje bámulatosan biztos kézzel, szinte látnoki tehetségtől vezettetve, körvonalozott.

Szent borzongás fog el bennünket, ha ezt szem előtt tartva forgatjuk a művelődés- és tudománytörténet lapjait. A technikai haladáson, a módszertani tökéletesedés szédítő alkotásain kívül aligha akad a későbbi századok emberi gondolkodásának valami lényegében új terméke.

Vannak tudományos, megállapítások, amelyeket többeknek, többször kellett „fölfedezniök”, vagy megalapozniok, hogy végre is köztudomásúakká váljanak. És sokszor csak a körülményeken múlik, hogy valamely fölfedezésnek babérjait egy későbbi fölfedező vagy rendszerező arassa le, s nem az, akit a történelmi igazságszolgáltatás értelmében – ha ugyan valóban van ilyen – megilletne.

Az egyéni fejlődésben szereplő fejlődéstörténeti fázisok megismétlése törvényének megállapítását például – a maga modern, tudományosan kifejtett alakjában – széltében E. Haeckel-nek tulajdonítják, holott leginkább Étienne R. A Serres nevéhez fűződhetnék. És így vagyunk az evolució tanával is! Az a közfelfogás, hogy az evolució tanítását Ch. R. Darwin, az angolok nagy természetbúvára alapította meg.

Pedig nem így van. A keserves, küzdelemteljes, félreismert és lekicsinyelt emberi exisztencia megszemélyesítője, a fel nem fogott zseni örökké megismétlődő tragikus alakja: Jean de Monet, Chevalier de Lamarck korszakos jelentőségű munkájáról annak idején, csak mintegy 130 évvel ezelőtt, annyira nem vettek kellő tudomást, hogy a szélesebb körökben ismeretlen maradt mind személye, mind élete munkája, s az ismeretlenség ködéből csak a XX. században kezd igazán kibontakozni. Mert ő volt az evolúció tanának modern megalapozója és kiépítője, de egyszersmind – kora ebbeli éretlenségénél és politikai helyzeténél fogva - mártirja is.

Most, amikor december 18-án már 100 esztendeje mult, hogy az élettől megvált, már ráeszmélünk kilétére, felfogjuk munkájának kultúrtörténeti súlyát, és áldozunk neki - epigonok tehetsége és módja szerint - apró cikkecskékkel, megemlékezésekkel, tisztelő hódolattal, fonnyadt babérral és szobrokkal... Ma már bizonyára koszorút is helyeznének a sírjára, ha tudnák, hogy az 1814-ben felhagyott Mont Parnasse-temető tömegsírjának tetemeivel mi történt, és hová lettek a westminsteri apátság díszsírhelyében nyugvó Darwin francia szellemi elődjének porai.

 
(folyt. köv.)