A színháznak egészen különös saját levegője van, amely nem hasonlít semmiféle más üzeméhez. A termelő üzemek valami haszonérték előállítására szolgálnak, a színház a káprázat és hangulat sikeres és gazdaságos termelésére törekszik. Ezt is munkával, és pedig szakemberek komoly és fáradhatatlan munkájával lehet csak elérni, de a cél egy olyan belső kelléket kíván meg kivétel nélkül minden munkástól, ami más termelési ágnál nem okvetlen szükséges, sőt a munkások tömegénél szinte káros és felesleges: ihlettel kell bírnia az igazgatótól a portásig, a főszereplőtől az utolsó statisztáig, a díszlettervezőtől a kulisszatologató munkásig mindenkinek.
Ez az ihlet hasonlít a költői ihlethez. Teremtő, találékony, tehetséges és szerelmes lelki alkatot feltételez.
Ennek benne kell lenni mindenkiben, aki a színházhoz szerződik, különben értéktelen elemmé válik ebben a különös hajszában, ami itt folyik. Nincs nagyobb átka a színháznak, mint a tökéletes hivatalnoktipus, vagy a szorgalmas kőmíves-jelleg, aki a téglát pontosan teszi a téglához s mikor a déli harangszó kondul, leteszi a kalapácsot. A színházi embernek nem szabad ismernie a munkaidőt, itt állandó láznak, elragadtatásnak és elbűvöltetésnek kell lennie, különben megdöglött a játék.
A színház nappal más, mint este. Este fény és pompa, nappal homály, álmosság. Este a megelevenedett álom, nappal az ébrenlétben tipegő kialvatlanság. Este mikor kigyúlnak a csillárok, fény születik: nappal homályba fúl az élet. Este a művészet villanyozza fel a lelkeket, nappal a rendező akarata és energiája tartja munkában a társaságot.
Mert este Thalia istennő szárnya suhog, nappal a rendező pálcája és rikoltozása zörög. A legtöbb rendező kiabál, ingerült és fél, hogy semmi se lesz már a dologból.
Persze, a modern rendező már más, mint a régi. A modern rendező nyugodt és higgadt. Tanít és szervez. A mai színházban a rendező a legfontosabb személy.
Hogy mi a rendező a színdarab életében, Hevesi Sándornál tanultam meg. Két ízben volt szerencsém hozzá, a "Nem élhetek muzsikaszó nélkül" és a "Légy jó mindhalálig" című darabjaimat rendezte.
A színpad művészete évezredes tapasztalatokon épül fel. Művészet és mesterség, istenes ihlet és tudatos mesterkedés fonódik össze a színház mutatványaiban. Oly sokszor kipróbálták már a hatást, hogy a színházi mesterembereknek a kisujjában vannak bizonyos színpadszerűségi törvények. Hogy lehet gyors, erős és biztos hatást elérni. Hogy lehet rögtönös benyomást gyakorolni a néző idegeire, a szívére, sőt egész lelkiségére.
Ennek a mesterkedésnek azonban mindig kapcsolatban kell lennie a misztikummal. A fizikai eszközök valahogy a le nem mérhető és kiszámíthatatlan varázst szolgálják. Ezért a legutolsó ripacs is, mikor a szerepét felépíti, a varázslás ösztönösségére számít. A legvadabb rendező, mikor egy darabot beállít, lelki épületet szerkeszt. A mérnök számításaiból és a vadember sámánkodásából van összegyúrva ez a különleges színházi munka.
Az író nagyon ritkán ért ehhez a színházi mesterséghez. Egy Goethe mint színházi építkező naiv, Kotzebuehoz képest. A rendező jön segítségére a költőnek, hogy épkézláb színházi produkció legyen a költészet álmodozásából. A színpad fizikai rendje és megkötöttsége szemben áll a költői fantázia más természetű törvényszerűségével. A költői munkának is megvan a maga belső okszerűsége és biztos szerkezete, de a színház ezt szűkebbre vonja s a költő ritkán tudja a színpad három fala közé szorítani a cselekményt.
Ezért van, hogy költészettel foglalkozó mesteremberek rendesen nagyobb hatást tudnak elérni a közönségnél, mint a legnagyobb költő, aki a színpadot nem ismeri. A költő ritkán gondol arra, hogy egyik szereplő a másikat testileg, az előadásban, eltakarja s egy mellékalak megsemmisítheti a főszerepek minden hatását. A költő ezer utat érez, a rendező csak egyet.
Feledhetetlen, ahogy Hevesi Sándorral a darabjaimat megcsináltuk. A rendező munkája ott kezdődik, mikor a szövegkönyvet a kezébe veszi. Abban a pillanatban anyaggá válik az írás, amelyet egy szakember úgy olvas végig: mit lehet belőle csinálni.
Hevesinél jobb rendezőt magyar író nem kívánhat társnak. Biztos színházi szeme van és egy naív gyermek őszinteségével adja át magát a költői alkotásnak. Nem engedi magát megvesztegetni az írói csapongástól. Tudja, hogy a színpadi munkának egyenes vonalúnak, biztos célt keresőnek és szilárdnak kell lennie. Azonnal látja s kijelöli az alkotás alapgondolatát s nem engedi, hogy az író kisiklásba tévedjen. Minden epizódot könyörtelenül kihúz és kimetsz és a főirány megerősítésére utalja az írót.
Hosszú és nehéz munka az író számára, míg megtalálja a végleges szöveget. A regényt az író úgy írja, ahogy játékos képzelete ragadja. A költés legjobb, legszabadabb és legúribb formája ma a regény. A regényíró mindent elmondhat, ami eszébe jut s amit szeret, mert megvan rá a lehetősége, hogy az olvasót bármikor visszaterelje arra a síkra, amelyen főmondanivalóit akarja vinni. A színpadi író rabszolga, akinek számtalanszor kell újra s újra kezdeni a munkát, hogy az csak azt az egyetlen célt szolgálja minden részletében, amelyet a mű alapgondolata jelent.
Az író befejezi művét, mikor az rendezésre kerül, kivéve, ha a próbák alatt újabb zátonyok, újabb zavarok tünnek ki, mert számtalanszor kiderül, hogy az, ami írásban kitünőnek látszik, a színészi munka alatt újabb átszervezésre szorul. Hevesi Sándor ebben is a legbiztosabb segítő társ. Habozás és kímélet nélkül látja meg a világ legzavarosabb munkája, a darab betanítása alatt az írói célok irányát s van eset, hogy jelenetsorozatokat egész újonnan kell elhelyezni, hogy valóban az épüljön ki, amit az író kívánt, de aminek a módját csak a deszkákon lehet megtalálni.
Érdekes és izgalmas, ahogy egy ilyen rendezési nap folyik.
A próba ki van tűzve tíz órára.
A színészek megjelennek a színház előcsarnokában s várják a jelenésüket. Jön a rendező, álmosan, mint mindenki, fáradtan és kedvetlenül, mint mindenki. A színész éjjeli ember, az éjjel messze elhúzódik az éjszakába, s reggeli lomhaság és beteg hangulat. Ő is, a rendező. Kialvatlan, lehúnyt szemű, ingerlékeny. Kezdődik a szövegmondás, a nehány pillanat mulva problémák vetődnek fel, felujjong egy friss hang, vagy felharsan a rendező türelmetlensége. Vért kell önteni az erekbe. Átömlesztés. A rendező a maga idegerejét dobja bele a szavakba, a hangokba s a mozdulatokba. Percek mulva friss energia támad és megelevenedik a szöveg.
A darab ott születik darabbá mindig a deszkákon.
Ha idegerőt órával le lehetne mérni, a színészek idegzete produkálná a legmagasabb feszültséget. Polgárember csak élete válságos fordulópontjain fejt ki akkora lélekjelenlétet, mint a színész a jeleneteiben. S a rendező fölötte van a színészeknek ebben az erős hajszában, mert belőle kell kijönni annak a fluidumnak, ami talpra állítja a lomha és renyhe testeket.
Ilyenkor Hevesi Sándor nagyszerű. És neki van egy kivételes erőadaga, ami fölibe emeli más rendezőknek: ő valósággal íróvá, szónokká és költővé válik a rendezés alatt. A legjobb képviselője minden írónak. A szöveget utolsó betűjéig pontosan tudja, az összes felvonás összes egymásravonatkozását ismeri és soha egy pillanatra nem felejti a mű atmoszféráját. Mindig az egész mű és a főcél vezérli.
S kitünő képessége, választékos és biztos, precíz előadóképessége. A mű egész hátterét, összes életbeli s költői vonatkozását taglalja. A színész sokszor, kivált az első próbákon rémülten áll és vár, hogy tovább haladhasson a szöveggel, ő nem engedi, míg teljesen ki nem tisztázta az anyagot, amelyet annyira a vérébe szívott. A szövegátdolgozások alatt biztosabb ismerője lesz az anyagnak az írójánál. Még egy fordítást is úgy át és átgyúr, hogy gyakran az egész fordítást újra írja, saját kezével, szóról szóra, mondatról mondatra, hogy annak a nyelve végleg színpadképessé váljék.
A szöveg elkészítésével gyakran hónapokat tölt el, a próbák heteket vesznek igénybe. A végén minden szerep minden szava benne van az idegeiben s mulatságos látni, mikor egy késői előadáson beül a színházba s nézi a színésze játékát és vele mondja a szöveget. Az ajka mozog, ahogy együtt beszél, nevet és sír a színésszel.
Egy boldog ember, munka közben, aki él-hal s benne van mindenben, ami a színpadon történik.
A siker aztán isten kezében van. A sikert előre ki nem számította még senki. Meglepő bukások jöttek a leglázasabb munka után, a legragyogóbb remények után s meglepő sikerek, mikor senki sem várt semmit. A közönség kapcsolódása a darabhoz teljesen titokzatos. De egy bizonyos, az, hogy ő minden darabhoz, amit kezébe vett, egész szívét, lelkét, minden fantáziáját és hitét odaadta.
Nemes és tiszta lélek és mindenesetre a legmunkásabb életek közül való az az élet, amit harminc év óta a Nemzeti Színházban eltöltött.
Írók, színészek és közönség csak szeretetet, odaadást és becsületes munkát kaptak tőle.
