Az új birodalom fáraói között nem egy lókedvelő és kocsihajtó akadt. IV. Amenhotep-nek, az eretnek vallásújítónak messze földön híres istállói voltak, s amikor új székhelyét Amarnában felépíttette, naponta négyszer fogatott be aranyos diadalkocsijába, hogy egyedül ellenőrizze az új város építési munkálatait.

Vejének, Tutanchamon-nak sírjában találták meg úgyszólván teljesen épen kétkerekű díszkocsijainak és pazar díszítésű lószerszámainak maradványait és azokat az értéktárgyakat, amelyeken a fáraónak a harc forgatagában és a vadászat izgalmas perceiben diadalmasan előretörő hadiménjeit művészi jelenetekben láthatjuk megörökítve.

A világverő Ramszesz is diadalkocsiján gázolt keresztül Előázsia népein. Pentaur, a kadesi csata költője még a fáraó híres lovainak neveit is megörökítette és tőle tudjuk, hogy a tollbokrétás királyi paripákat „Théba győzelmének” és a „megelégedett Nurá”-nak nevezték.

A lótenyésztés még a thébai dinasztiák hanyatlása után is virágzásban volt és a biblia több helyen említi, hogy Salamon király Egyiptomban vásárolta kocsijait és lovait, az utóbbiak darabját 150 sékelért.

Meglepően érdekes és figyelemreméltó, hogy a ló több mint ezer évvel előzte meg Afrika északi részeiben lakó népeknek még ma is mindenütt használatban levő fontos háziállatját: a tevét. A régebbi egyiptomi emlékeken teveábrázolásokra seholsem akadunk, s ez a körülmény megerősíteni látszik Erman feltevését, mely szerint a teve csak a Krisztus előtti 4. században jelenhetett meg először Egyiptomban. Brugsch a Ptolemeusok korából és a görög-római periódusból származó feliratokon meg is találta a tevének egyiptomi elnevezését, a német Kamel szóhoz feltűnően hasonló kaamli szó alakjában.

Kedvenc és dédelgetett állatja volt az egyiptomiaknak a kutya. Az emlékművek ábrázolásain és a feliratokban is a szófogadás, a szolgálatkészség, a becsületesség és a tántoríthatatlan hűség típusaként jelentkezik. Mindenütt ott találjuk a vadászember  nélkülözhetetlen segítségét, a pásztor éber kísérőjét  és a ház urának és úrnőjének elmaradhatatlan hű ölebet, csakúgy, mint az elhunytak mellett Anubisz-t, a kutyafejű istent, akit a vallási szövegek „a holtak túlvilági kísérőjének és oltalmazójának” neveznek.

S ezek a különféle kutyaábrázolások természetesen számtalan ókori kutyatípust őriztek meg az utókor számára, oly csodálatraméltó tökéletességgel, hogy sokhelyütt az egyes fajták közötti árnyalatok is jól megismerhetők. Ezek között szerepel a hiéna-kutya, Lycaon pictus , egy a borzebre emlékeztető kutyafajta és az agár.