E lap hasábjain éveken keresztül, egyedül és elhagyatva hirdettük, hogy a mezőgazdasági termelés közelgő világválságát a magyar gazdasági élet alapos és gyökeres reformok nélkül nem lesz képes áthidalni.
Nem rokonszenves dolog a kárörvendő jós szerepét játszani, de nem tagadhatjuk meg magunktól azt az elégtételt, hogy azok a reformeszmék, amelyeket e hasábokon hirdettünk s amelyeket a gazdaságtudomány és a gyakorlati politika doktorai és biborosai olyan fölényes kézlegyintéssel utasitottak el, ma már egyre sürübben jelentkeznek a válság nyomása alatt megélénkülő magyar gazdasági vitákban s ugyanazok, akik haragos lövedékek záporát bocsátották ránk, ma a meggyőződés mellhangján hirdetik ország-világ előtt a mezőgazdasági reformok elkerülhetetlen szükségét.
Schandl Károly, a Bethlen-regime egyik legfőbb mezőgazdasági szakértője, kénytelen volt beismerni, hogy a bérlők sorában a legerősebbeknek és legszilárdabbaknak a paraszti bérlőszövetkezetek bizonyultak, de a volt földmüvelésügyi államtitkár aligha tudná indokolni, miért mulasztotta el bérlő és termelési szövetkezetek százainak szervezését, ha az egy tucat ilyen kitünően bevált?
A pénzügyi bizottságban a földmüvelésügyi miniszter tulzott nyomatékkal mutatott rá arra, hogy a kormánynak igenis van termelési programja, de beszédének sulypontja azon a kijelentésen nyugszik, hogy a termelési program előkészitése tovább folyik.
Mindennél bizarrabb azonban, hogy a gyáripar érdekeinek hivatásos képviselője az ország törvényhozásában szintén emelt hangon figyelmeztette az országot és a többségi pártot az ujabb földreform parancsoló szükségességére. Welche Wendung durch Gottes Fügung! Szövetkezeti reform, termelési reform, földreform, – az ország gyökeres mezőgazdasági reformjának ez a három alaptétele igy emelkedett ki igen éles és megkapó formában az utóbbi hetek politikai vitáiból.
Csak egyetlen kétkedő hang szólalt meg ebben a vitában: Bethlen István gróf, aki a pénzügyi bizottság szombati ülésén a földmüvelésügyi tárca tárgyalásánál tamáskodó hurokat penditett meg. A volt miniszterelnök nem beszélt se a szövetkezeti reformról, se a földreformról, csak a termelési reformról, amely azonban az első kettőt föltételezi és amely véleménye szerint nem hajtható olyan gyorsan keresztül, mint az iparnál. Minden egyéb tényezőtől függetlenül azért sem, mert minden reform, szerinte, a magyar nép konzervativizmusába ütközik.
Reformok helyett Bethlen István gróf fokozott kiviteli prémiumokat ajánlott a mezőgazdasági export erősebb pénzügyi támogatását, szükség esetén kereskedelempolitikai retorziókat.
Udvariatlanság és tiszteletlenség volna, ha válasz nélkül hagynók Magyarországnak tiz éven át volt kormányelnökének ezt az állásfoglalását s ezért engedje meg, hogy azt a kérdést intézzük hozzá, vajjon a kiviteli prémiumok, az exporttámogatásnak és a retorzióknak az a rendszere, amelyet munkatársai élén tiz éven át képviselt és érvényesitett, azzal az eredménnyel járt-e, amely jogossá tenné, hogy ehhez az elavult és költséges rendhez tovább is ragaszkodjunk?
Vajjon kiviteli prémiumok segitségével mennyi buzát, lisztet, marhát vittünk ki a nagy német piacra? Vajjon mit értünk el a retorziók segitségével Csehország ellen? Vajjon ki merne Olaszország ellen retorziókat alkalmazni azért, mert néhány héttel ezelőtt a magyar vágómarhák kontingensét egyetlen tollvonással a minimumra szoritotta? De – kérdezzük tovább – meddig birja az ország rohamosan szegényedő lakossága tovább viselni a rendszer pénzügyi terhét? S van-e olyan kiviteli segély, van-e annyi millió, amely képessé tenne bennünket, hogy megbirkózzunk a német tarifapolitikával, az orosz és lengyel versennyel, a tengerentuli államok dumpingjével?
A frontális támadás kitünő taktikai elv hadgyakorlatokon, de gazdasági háboruban végzetes következményekkel járhat. A megkerülő mozdulat jóval olcsóbb, okosabb, egyszerübb. A magyar mezőgazdaság természetes piacait, Ausztriát, Csehországot, Németországot és Olaszországot buzával, liszttel, marhával nehezen, gyümölccsel, baromfival, vajjal, tojással és főzelékkel könnyebben lehet visszahóditani.
A magyar termelési probléma épen abban áll, hogyan lehetne mezőgazdaságunkat ezeknek a termékeknek márkaszerü, egyöntetüen jó minőségü, tömeges termelésére átállitani. Bethlen István grófnak az a véleménye, hogy ez az átállitás csak nagyon lassu lehet, mert a magyar nép konzervativ természetü. Vajjon az-e? Ha az is, nem konzervativabb, mint a dán, morva, finn, belga vagy holland s ha e nehézkes északi fajtákat egyetlen emberöltő alatt sikerült a modern termelési rendszerek hitére tériteni, akkor ez a siker nem maradhat el a magyar parasztnál sem.
Ó kegyelmes, méltóságos, nagyságos és tekintetes urak, mi céljuk van ez antik szólásoknak ma, amikor az ország tele van nyomorgó és reménytelen nagy- és kisgazdák százezreivel? Mi célja van a gazdasági szembeköpősdinek? Milliókkal dobálózásnak, amikor kincstári jegyekkel födözzük a deficitet? Honnan vegye a fedezetet a Károlyi-kormány Bethlen István agrárterveihez? Mi célja elhitetni az ország közvéleményével, hogy a kormánynak van mezőgazdasági reformprogramja, amikor nincs?
Senki se vonja kétségbe, hogy a földmüvelésügyi miniszternek megvan a szándéka, akarata és a képessége is arra, hogy ezt a ma már égetően szükséges programot megalkossa, de kérdés, hogy módja megvan-e rá? Kivel csinálja meg, talán a földmüvelésügyi minisztériummal? Elképzelhető-e, hogy külső szakértők meg tudnak birkózni a miniszteriális bürokrácia féltékenységével és politikai befolyásával?
Magyarország ma ugyanabban a helyzetben van, mint Anglia volt pontosan száz évvel ezelőtt. Az angol történelmi osztály hatalmát, befolyását és vagyonát a fiatal ipari kapitalizmus forradalmi erőitől egyetlen lendülettel, egyetlen nagy reformmal mentette meg. A reform szervezője és megvalósitója Anglia egyik legősibb családjának sarja volt: Lord John Russel. Engedje meg Bethlen István gróf, hogy Lord Russel példáját tisztelettel a figyelmébe ajánljuk.
