Az olimpiai fáklya

Hatszor röpült föl a losangelesi versenytér árbocára a magyar trikolor és hatszor játszották el a Himnuszt, amelynek fönséges, nekünk oly szívbemarkoló akkordjait kalaplevéve, áhítattal hallgatta százezernyi tömeg.

Hat világbajnokságot hoznak haza a tengerentúlról a mi drága, okos, erős fiaink, nem is beszélve a többi, szintén elismerésreméltó teljesítményről és ezzel a világ nemzeteinek versenyében a hatodik helyre kerültünk.

Hát nem kell ujjongani azon, hogy árva Magyarország az ő megsebzett és megalázott testével és lelkével, nyolcmillió lakosával, eltiporva, kifosztva, megcsúfolva, koldusszegényen maga mögött hagyta Németországot, Angliát, Kanadát, Ausztráliát, Hollandiát, nem is beszélve Csehszlovákiáról és Ausztriáról, amelyek a 16., illetve a 17. helyen s a boldog Svájcról, amely a 23. helyen végzett.

Ezeken az augusztusi éjszakákon, amikor lelkendezve vártuk a losangelesi híreket, a fővárosban épp úgy, mint a vidéken Pelle, Piller, Énekes, a vízipólósok és többi hőseink győzelmei adták vissza a magyar emberiség hanyatló önérzetét.

Ne restelljük bevallani, hogy az eliramlott tíz esztendő irgalmatlan megpróbáltatásainak súlya alatt megroppantunk és éppen idejében jött ez a losangelesi injekció, hogy kiegyenlítse hátgerincünket, megerősítse az önbizalmunkat és fölvillanyozva az életkedvünket.

Csonka Magyarország hírét-nevét a külföldi országokban íróink, művészeink és sportolóink mossák tisztára, ami dicsőség végigsimogatta a Magyarország sápadt homlokát, elsősorban a legendás magyar szellemi és testi magasabbrendűségüknek és fölényüknek köszönhetjük.

Igaza van Herczeg Ferencnek, ha elérzékenyült hálával köszöntjük mindazokat kivétel nélkül, akik magyar színeket viseltek a losangelesi nemzetközi viadalokon, legbüszkébbnek mégis vívóinkra kell lennünk, akik ebben a hagyományos magyar sportban tündöklő becsülettel állották meg a helyüket.

Aranyigazság: „ A legerősebb és legbátrabb férfiak és nemzetek, akik hozzáedződtek a fegyverviseléshez és készek és képesek megvédeni a jogaikat és becsületüket, egyszersmind a leghiggadtabbak és legmérsékeltebbek is.

A háborúkat nem a kard, hanem a szó bajnokai csinálják.” Európa falurosszának rágalmazták el a magyart, íme, napfényben csillogó kardpengénél világosabban bizonyítjuk, hogy eszességben, testi és lelki erőben a nálunknál nagyobb, hatalmasabb, boldogabb, nyugalmasabb életű és biztosabb jövőjű népekkel egy fronton állunk.

Az olimpiai versenyek zárójelenete, amikor a nemzetek lovagias együttérzését szimbolizáló olimpiai fáklyát eloltják és a fáklya szikrázva, füstölögve hanyatlik a porba. Az olimpiai fáklya Magyarországon nem alszik ki soha! Legyen e gondolat nemzeti együttérzésünk örökmécsese.

Lélekről-lélekre szálljanak az olimpiai fáklya szikrái, hogy világosság legyen végre a magyar sötétségben. És gyúljon ki tízezer és százezer fáklya, amikor a hőseink hazaérkeznek! Most pedig gondolatban tárjuk ki a két karunkat feléjük…