A fejsze és az erdő

Irta: Lázár Miklós

Ott voltam a vasárnapi vigadói nagygyűlésen, ahol tényleg jelen volt a főváros egész kereskedő- és iparostársadalma. Ilyen hatalmas seregszemlét eddig Budapesten csak a szociáldemokraták tudtak kiállítani és így már azért is fellelkesített a Vigadó túlzsúfolt nagyterme, mert ez a napjainkban oly szokatlan kép azzal a reménységgel töltött el, hogy a polgári függetlenség, önérzet és együttérzés ösztönei még nem sorvadtak el a kopott, kifordított kabátok miatt.

Úgy hatott rám ez a sokezernyi fegyelmezett és elhatározott adófizető polgár, mint egy népfelkelő-hadsereg, amelyet elvesztett hadjárat után retabliroztak és megújult harci kedvvel új döntő rohamra vezetnek. A magángazdálkodást tankok módjára legázoló közüzemek elleni mozgalom legalább is fél évtizede folyik körömfeketényi eredmény nélkül.

Németországban és Angliában a polgárság végkimerülésének félelmetes hatása alatt sorra lebontják mindazokat az állami, községi és megyei közüzemeket, amelyek nem elsőrendű speciális közszükségletet szolgálnak. Csak Budapest megingathatatlan fellegvára a szocialista kereskedelem szocializálásának rögeszméjéhez. Ott a II. internacionálé szellemében kormányoznak a városházán. Nálunk azonban keresztény, nemzeti és polgári irányzat diktál. Itt Wolfféknak az üzemek iránti szerelme fából vaskarika, a tűz és víz viszonya, nem is természetes vonzalomnak, hanem már-már nemi aberrációnak tetszik.

Erre a természetellenes helyzetre kell visszavezetnem az egyébként jószándékú és nagyjából becsületes önkormányzat veszett hírét, hogy a nagyközönség – mondjuk ki nyiltan – úgy érzi, hogy a közgyűlés némely szónokaiból csak úgy kiabál minden közérdekű ügy tárgyalásánál a magánérdek, amelyért a nagytömegek életérdekeivel szemben ügyvédkednek és a társadalom széles rétegeinek gondolatvilágában ezért vert gyökeret az a balhit, hogy fővárosunk közgyűlése és bizottságai és közüzemi részvénytársaságai nem erkölcsi testület, hanem egy szűkkörű közkereseti társaság.

Jóltáplált hívek és kiéheztetett dolgozók százezrei! – ez a közfelfogás, amellyel annyiszor szálltam szembe társaságban, érdekképviseletekben és gyűléseken. Százszor és százszor indult rohamra és százszor és százszor vérzett el a legtisztességesebb, legönzetlenebb, politikamentes mozgalom a közüzemi tábor drótakadályai előtt! Ők nem harcoltak, nem érveltek, nem vitatkoztak, csak szavaztak, olyanok voltak, mint az elázott vályog. Ütheted, szúrhatod, vághatod: nem látszik meg rajtuk semmi nyom. Vissza sem pattan róluk semmi. Nincs bennük sem elevenség, sem rugalmasság, sem termékenység.

A közüzemek életműködése annyiból áll: ha megérinted, sár tapad hozzád, mert ügyvitelük, mérlegeik, gesztiójuk tisztátalan, nem bírja el a kritikát. Amíg Éber Antal hideg és higgadt, de ellenállhatatlanul meggyőző érvelését hallgattam, a fejsze és az erdő meséje jutott az eszembe. Az erdő az ország kereskedő- és iparostársadalma, a fejsze a közüzemek. A fejsze hosszú évek óta irtja az erdőt és a fejsze nyelét ennek a bolond erdőnek kivágott fáiból faragják.