Bezáruló német kapuk

A magyar gazdának minden oka megvan arra, hogy keserű mosollyal köszöntse a horogkeresztes gazdaságpolitika első lépéseit. Hugenberg, a Hitler-kormány mindenható gazdasági minisztere a mezőgazdasági termékek egész sorának vámját egy tollvonással az eddigi vámtételek többszörösére emelte fel s ezzel becsapódtak a német kapuk a dunavölgyi országok agrárkivitele előtt.

A vetemények, főzelékfélék, vágott baromfi, hal, zsír, vaj, méz és tojás vámját különösen erősen felemelték, a vágott baromfi vámja 100, a tojás vámja 500 százalékkal emelkedik, úgyhogy ennél a két tételnél egyedül a vámtöbblet közel kétmillió márkát tenne ki, ha a tavaszi és nyári idényben módunkban lesz ennek a két cikknek a kivitelét az eddigi arányokban tovább is fenntartani.

A német birodalom új urainak kereskedelmi politikájába beleszólásunk nincs, s annak sincs különös értelme, hogy felvessük azt a kérdést, vajjon a hatalmas ipari exportjára utalt Németország mennyiben lesz képes a mezőgazdasági autarchia erőszakolt kiépítése után iparcikkei számára piacot biztosítani. Erre a kérdésre a birodalmi kormány a saját választóinak és saját polgárainak tartozik felelettel.

Az sem tartozik ránk, vajjon a német kormány fontolóra vette Oroszország példáját, ahol az erőszakolt iparosítás egy hatalmas birodalmat döntött nyomorba és nélkülözésbe s eszébe jut-e a német államférfiaknak, hogy a német mezőgazdaság túlzott védelme a német tömegeket könnyen döntheti hasonló nyomorba. Bennünket, magyarokat, e pillanatban csak az az egy kérdés érdekelhet, vajjon milyen eszközökhöz kell a magyar kormánynak nyúlnia, mely intézkedéseket vett fontolóra a magyar kormány, hogy a bezáruló német kapuk által felidézett veszedelmet elhárítsa, milyen lépésekkel szándékozik felelni a berlini kabinettnek s van-e egyáltalán mód arra, hogy a bezáruló kapuszárnyak között legalább egy keskeny rést biztosítsunk mezőgazdasági kivitelünknek?

A német birodalom, akár szocialista, akár polgári, akár horogkeresztes kormány állott is az élén, a háború óta sohasem kényeztetett el bennünket. A közös harcok, a közös szenvedés s a közös politikai célok sohasem állották útját annak, hogy a magyar kivitel elé a berlini kormányok ne állítsanak igen merev akadályokat.

Németország az európai földrész legnagyobb piaca mezőgazdasági termékek számára, de a német piacon számunkra csak szerény, eldugott és alárendelt szerep jutott. Az 1930. és 1931. évben Németország 332 millió márka értékű búzát importált, ebből magyar búza nem volt több, mint négymillió márka, a német élőállatimport e két évben 468.2 millió márkát jelentett, abból a magyar kivitelre úgyszólván semmi sem jutott, a gyümölcsbevitel értéke több, mint 800 millió márka volt, magyar gyümölcs alig 7 millió márka volt benne, 521.2 millió márka értékű hús- és zsírbevitelből magyar áru 17 millió márkát tett ki. Hasonló az arány egyéb mezőgazdasági termékeinknél, tengeri, hüvelyes, vaj, sajt, bor elenyésző kis mennyiségben tudott utat találni a nagy német piacra.

Nem lehet mondani, hogy Magyarország nem volt jó piaca a német kiviteli áruknak. A múlt esztendőt megelőző három évben, 1929-1931-ben kereken 350 millió pengő értékű német áru talált utat a magyar piacra, s igen jelentékeny része azoknak a kölcsönöknek, amelyeket a nyugati piacon felvettünk, a német ipar pénztáraiba került s a külkereskedelmi mérleg a pénzügyi szanálást követő esztendőkben kivétel nélkül Németország javára mutatott fel igen jelentős egyenleget.

Ez az egyenleg a mi viszonyainkhoz képest nagy összeget tesz ki, mert 1927-től 1931-ig Magyarország hátrányára összesen 478.3 millió pengővel zárult a magyar-német kereskedelmi kapcsolat, ami azt jelenti, hogy a Németországból behozott árukért öt év alatt közel félmilliárd pengőt fizettünk aranyban vagy az ezzel egyértékű aranyvalutával, csak azért, mert Németország a maga vámpolitikájával és tiltó rendelkezéseivel megakadályozta, hogy Németországból származó importunkat a saját termékeinkkel fizethessük meg.

Ugyanezen öt év alatt viszont Ausztriával szemben külkereskedelmi mérlegünk közel hatszáz millióval volt aktív, vagyis más oldalról nézve a helyzetet, annak az exportvalutafölöslegnek, amit Ausztrián megkerestünk, négyötöd részét Németországnak fizettük ki.

Hogy mennyire egyoldalú és méltánytalan volt a német kereskedelempolitika az egykori szövetségessel és mai jó baráttal szemben, az rikító színekben tűnik ki, ha a magyar-német külkereskedelmi forgalom egyenlegét a német-lengyel külkereskedelmi mérleggel egybevetjük. A német-magyar forgalomban 1930-31-ben Németország javára közel 140 millió pengő mutatkozik, addig a német-lengyel forgalomban ez az aktív egyenleg csupán 43 millió márkát tesz ki, holott ugyebár a német birodalom és a lengyel köztársaság között évek óta vámháború dúl, s a lengyel politika a németellenes irány legaktívebb képviselője az európai politikában.

Ha Lengyelország számára lehetővé tették Berlinben, hogy a német iparcikkeket 43 millió márka kivételével a saját áruiban fizesse meg, miért tagadták meg ezt tőlünk? A mai zavaros, feszült és kínos helyzetben erősebb szavakat használni káros és veszedelmes volna, de a tények és a számok egymagukban is elegendők arra, hogy kimondjuk, ez a helyzet nem tarthat tovább!

Vannak még német áruk, amelyekre szükségünk van, vannak német iparcikkek, finom mechanikus műszerek, vegyi szerek, orvosságok, amelyek nélkülözhetetlenek, s amelyeket továbbra is Németországból kell vásárolnunk. De kevés olyan cikk van a világon, amelyet másutt hasonló minőségben ne tudnánk beszerezni s ezt meg kell értetnünk a berlini urakkal is!

A mai helyzet tarthatatlan, a tárgyalásokat, amelyek újból eltolódtak, nem szabad tovább halasztani, de addig is a bezárt német kapukra hasonló magyar kapuzárással kell válaszolnunk.