A kereskedelmi minisztérium nagy problémája a kőbányakérdés megoldása. Fabinyi Tihamér miniszter kényszertársulással akarja biztosítani a kőbányák termelését. Valójában azonban a belügyminisztérium forszírozza, hogy a vármegyék, városok végre szabaduljanak meg az annyi ráfizetést és kiadást jelentő közüzemű kőbányáktól.

Ebben a szellemben dolgozták ki azt a javaslatot, mely szerint a magánkézben levő kőbányák mintegy 40 millió pengőért megváltanák az összes hatósági kőbányákat. Ez a 40 millió szolgálna aztán fedezetül, hogy a régóta elhatározott és felette szükséges útépítések ismét megkezdődjenek, amire egyébként a különböző alapok kimerülése folytán nem lehetne számítani.

Ha az összes kőbányák ismét magánkézben lennének, akkor kétségkívül drágulna a kő, és pedig vagónonként mintegy nyolc pengővel. Ez az összeg a magánkőbányák megváltási összegeinek törlesztésére fordíttatnék.

De a kereskedelmi minisztérium ebbe a koncepcióba nem hajlandó beleegyezni, hanem további garanciákat kíván egyrészt az útépítés tempójára, tehát a 40 millió felhasználására, másrészt pedig az árkérdésre vonatkozólag. Sőt azt is ki akarja kötni, hogy a leállított bányák helyett bármikor újakat nyithassanak, az állam, a vármegyék és a városok. Nyilvánvalóan ellentét van tehát a belügy- és a kereskedelmi miniszter felfogása közt és ez akadályozza a kőbányaprobléma megoldását.

De a kereskedelmi miniszter elgondolását még nem tette magáévá a magán-kőbányák túlnyomó része sem, mert nagyösszegű pénzáldozatot csak úgy lennének hajlandók hozni, ha üzemeik fenntartása – legalább is a legrentábilisabb, legmodernebb bányáké, – továbbá kalkulációjuk realizálása biztosítható volna.

Az összes magyar kőbányák államiak, közüzemiek és magánkézben lévők egyaránt Herrmann Miksa akkori miniszter útépítési programmja idején, sokmillió pengős inveszticiót kértek. Legalább 10 milliót tesznek ki ezek a beruházások, amelyek újfajta zúzó-, szortírozó-gépek alakjában ma jórészt kihasználatlanul hevernek. Még az újonnan invesztált tőkék kamatait sem tudták éveken keresztül megkeresni az ország kőbányái, amelyek jobb jövő reményében most hajlandók lennének újabb áldozatokat hozni, de csak akkor, ha ezek az áldozatok már eleve nem mutatkoznának hiábavalónak.

Azokat az immenzis veszteségeket azonban, amelyeket az állam szenvedett, még összegyüjteni is bajos lenne. De nemcsak az elértéktelenedett és ki nem használt beruházásokat kell ideszámítani, hanem a malőröket is, amelyek időközben érték az állami kőbányákat. A hosszúhetényi állami bánya elveszítette 1,200.000 pengős perét. A MÁV diszeli bányája, ahol csak az államvasút közel egy millió pengőt invesztált, elvesztette a maga súlyos perét a diszeli közbirtokossággal szemben, nem is szólva arról, hogy három esztendő alatt távolról sem dolgoztak annyit, amennyi a beruházás amortizációjának fedezésére szolgált volna.