Gárdonyi virágai és fái, a gyöngyvirág

Negyedszázada annak, hogy Brassó vizeinek mikroszkopikus növényzetén kis dolgozatot írtam, hogy tanulóim figyelmét felhívjam a vizek szabad szemmel szinte láthatatlan, csodálatos és gazdag növényvilágára. Nagyon meglepett, amikor olyan férfiútól kaptam kedves, elismerő levelet, akitől azt nem vártam s akit személyesen nem is ismertem.

Ez a férfiú Gárdonyi Géza volt. Csak évek múlva, amikor „Mai csodák” című könyvét olvastam, értettem meg igazán, hogy mi késztethette levelének megírására. Őt is vonzotta a vizekben rejlő élet. Neki is volt mikroszkópja, amellyel az egri Melegvíz parányi növényeit és állatkáit vizsgálgatta. Őt is csodálatba ejtette az a mozgalmas, titokzatos élet, amely egy csepp vízben lejátszódik.

Míg én megelégedtem azzal, hogy a látott dolgokat felsoroljam s a tudomány száraz módszereivel leírjam és berajzoljam, Gárdonyi tovább ment. Összehasonlította a vízcseppben hemzsegő szervezetek életét a mi életünkkel. A kicsit vonatkozásba hozta a Mindenséggel.

Gárdonyit azonban nemcsak a parányi szervezetek, hanem a virágok, a fák és az állatok is érdekelték. A virág és a fa volt lelkének legnagyobb gyönyörűsége. Hozzájuk való vonzódása szinte az imádásig fokozódott. Nem közömbös természeti tárgyakat látott bennük, hanem élettel telt titokzatos alkotásokat, amelyek susognak, beszélnek, imádkoznak, egymásfelé hajladoznak, amelyeknek illata a mi lelkünkhöz hasonló, s amely illatok mint tündérek népesítik be a levegőt.

Valósággal megszemélyesíti a virágokat és a fákat; úgy szerepelteti őket, mintha cselekvő gondolkozó lények volnának. Barátai, ismerősei. A virágnál nincs szebb a világon s a világ is szebb volna virággal és ember nélkül. Az ibolyáról például így elmélkedett: „Nem tudom, mi az ibolya.

Csak azt látom bizonyosnak, hogy a Teremtő sem a virágot, sem a pillangót nem az embernek teremtette. És ha mi elpusztulnánk a föld színéről, a virágok világa maradna ez a föld és szebb lenne nélkülünk. Én titkos életű, bájos virágaim, hadd heverjek le közétek, hadd csókoljam meg a ti üde orcátokat. A ti lelketek valami ismeretlen világba mámorít, ami nem hasonlít sem a keresztény, sem a pogány túlvilághoz, de ezeknél bizonyára szebb és igazibb.”

A gyöngyvirágról, az ő gyönyörűségéről elmélkedvén, felveti azt a kérdést, hogy a Teremtő, aki a mindenséget milliárdnyi millió életformával népesítette meg, csak egyféle lelket tudott volna teremteni? Csak éppen nekünk teremtett volna lelket? Talán jutott az Isten leheletéből az állatnak is, jutott a virágnak is?”

Ne gondoljuk azt, hogy ez a kérdés csak költői ötlet, könnyű gondolat. Gárdonyi többször is visszatér erre a témára. A tulipánról szólván, ezt írta: „Már régen érzem, hogy van valami rokonság az ember és a virág között.” „Az a hatalmas harmadik című” regényében azt mondja, hogy „a virág is lélek, mint az ember, csakhogy nem tud magáról semmit. Mink is voltunk valaha ilyen virágok.”

A gyöngyvirággal kapcsolatban pedig így elmélkedett: „Miért ne élhetnének a föld levegőjében tündérek is? Ha a vízben milliónyi olyan apró élet él, melyről csak alig száz éve tudunk, mióta a mikroszkópot kitalálták. Hát még mi minden lehet, amihez még üveglencséket fogunk készíteni, vagy amihez üveglencséket nem tudunk készíteni soha. Lehet, hogy a tündérek az elhalt emberek.

Lehet, hogy a testet levetkőzve tovább élünk a földön, mint tűzből felszálló fény, virágból felszálló illat. A gyöngyvirágot csókolva őket csókolom. Az emberrel veleszületik a lélek. A virággal veleszületik az illat. Hová lesz az illat a virág elhervadása után? Hová lesz a lélek az ember porba tevése után?”