Bemutatók

A Téli rege Shakespeare legnehezebben játszható műveinek egyike. Szerkezete két alig összefogott, élesen különböző stílusú részre lazul szét: Az első (az eredetiben a három első felvonás, melyet a Nemzeti Színház előadása egy felvonásba foglalt össze) a mániákus féltékenység sötét drámája s a másik légies könnyű mese, amely szerencsés végre juttatja a cselekvényt. Két ilyen ellentétes hangot valamiféle stílus-egységbe összefogni úgy, hogy az egyik ne üsse a másikat; a két egymástól roppant távolságról induló történet összetartó vonalát éreztetni, hang, feszültség, tempó különbségeit úgy áthidalni, hogy az egész szét ne essen két külön darabbá, rendezőnek, színészeknek csaknem megoldhatatlan feladat.

Ezt a nehézséget vállalta Ódry Árpád, a rendező és a színészek s ha hiánytalanul nem is sikerült megoldani, a részleges megoldás is teljes elismerésre méltó. S hogy csak részmegoldás, annak külön oka is van. Shakespeare regényes színművei és vígjátékai a színjátszás más módszereit és eszközeit tételezik fel, mint amelyek ma, a realisztikus szinpad még mindig fennálló uralma idején, divatban vannak. A Shakespeare korabeli színész még sokkal közelebb állott a vásári komédiáshoz, mint a mai és a közönségének az ízlése is másféle, játékosabb, erősebb hatásokkal dolgozó eszközökre várt, nem ragaszkodott annyira a valószerűség követelményéhez, mint mi.

Más volt az atmosztféra sűrűsége a szinpadon és a nézőtéren, tehát a kimondott szó is más feszültséggel sült ki. A tragédiákban ez kevésbé érezhető, mert a nagy emberi szenvedélyek képe örök-egyforma, de a játék, a tréfa, ha nem a saját atmoszférájából pattan ki, nagyon könnyen elveszti élét. A shakespearei dialógus sokszor nyers élcein például annak idején alighanem harsogva kacagtak az emberek, ma jó, ha elmosolyodnak rajtuk; viszont Falstaff tréfáin kevésbé nevetünk ugyan, de jobban értjük és élvezzük karakterének belső humorát, mint kortársak.

Érthető ezekből, hogy a Nemzeti Színház előadásában az első, komor részt érezzük teljesebb sikerűnek. Ez az Othello-téma ismétlése, de Jago kiküszöbölésével. Leontes nem külső intrika sugallatára, hanem belülről, valóban mániákusan válik féltékennyé, a bősz férfi-düh naftalángja pillanat alatt lobban fel s azonnal elpusztít mindent maga körül. A világot lerontó szenvedély - Shakespeare örök tragikus témája - itt a maga meztelen indokolatlanságával támad és rombol. Ezt a nagy megrendülést s utána a minden ellenérv számára süket konokságot Ódry Árpád csaknem racionalizált mértéktartással játssza meg.

Felfogása nyilván abból indul ki, hogy a mániás ember következetes logikával él, a logikájának csak a kiinduló pontjai hibásak, a következtetései azonban mereven folynak belőlük. Ódry azt az őrültséget játssza meg, amelyben "van rendszer". Tasnády Ilona Hermionéje a szenvedő királyné lírai alakját valódi shakespearei szellemben fogta meg, puha, érzelmes lénye mintha erre a szerepre volna teremtve, játéka könnyű, mint a lehellet és színes, mint a virágszirom. Minden figyelemre méltók a komikus alakok: az öreg juhász és Bangó fia és a csavargó Autolycus, akiket Sugár Károly, Juhász Géza és Pethes Sándor játszanak, megközelítve Shakespeare groteszk komikumát.

Kosztolányi Dezső új fordítása
szerint mondják a szöveget. Ez a fordítás egy Shakespeare nyelvművészetébe mélyen behatoló költő műve; modern, anélkül, hogy megszünne shakespearei lenni s achaizálás nélkül tudja éreztetni a shakespearei nyelvhangulatot.

*


Ha megkérdeznének, jó darab-e Zágon István Az igéret földje című vigjátéka, a Nemzeti Színház első ujdonsága, kénytelen volnék azt mondani, nem jó darab. Ha azt kérdeznék, rossz darab-e, azt kellene mondanom, nem rossz darab. Vannak jó tulajdonságai, elég épkézláb szerkezet, valami kellemes bonhonomia, néhány jó ötlet, különösen a Ťslágerť keletkezésenek persziflázsa, amely az egész darab legföbb enyhítő körülménye. Az egésznek azonban olyan langyos a levegője, hogy nem érezni különös vonzóerejét. Nem lehet rajta bosszankodni, de szeretni is bajosan lehet. A legrokonszenvesebb benne a szerző szerény mértéktartása, de mintha jobb szeretnők, ha néha kilendülne a mértékből és valami merészebb dologra szánná magát.

Az előadás azonban kitünő talán meg is menti a darabot. Minden szinész betölti a maga hivatását az együttesben. Első sorban Bajor Gizi, aki minden kedvességét, arcjátékának, beszédének minden elmésségét beleviszi. Utána Sugár Károly következik, aki egy nem nagy és meglehetős konvencionális alakot mélyit el erőteljes karakterképpé. A szinész mégis csak meg tud sokszorozni egy szerepet. Csathó Kálmán egyensulyozott rendezői készsége is sokat lendít a darab kétséges ügyén.

*

Az összes eddigi előadásokon meglátszik az az erőfeszítés, amellyel a színházak az idei szezon előrelátható nehézségei elé mennek.