Patai József könyve
Ezt a könyvet egy rajongó írta a cionista vezérről, akit a világháború előtt tíz esztendővel temettek el Bécs városában. Élete, amit e könyv elmond: jellemzi az akkori zsidóságot, s a cionista mozgalmat, amely azóta a háborút követő forradalmak és ellenforradalmak nyomán egyre szélesebb körben terjed a zsidó ifjúság közt.
De nemcsak ezt a mozgalmat jellemzi a cionista vezér élete, hanem a zsidóságnak azt a részét is, amely hiába akar beolvadni, mert a szellemi, anyagi, erkölcsi javaknál, amiket egy idegen nép körében megszerezhet vagy megszerethet: van a Herzl-féle zsidóban egy mélyebb és nagyobb szükségesség, ami már-már felér az ösztönnel, s akarata ellenére is kikergeti az asszimilálódni akaró zsidót azokból a búvóhelyekből, mentsvárakból, kilátótornyokból, műhelyekből, melyeket az őt befogadó nép kínál neki.
Ez a mélyebb szükségesség eltemetett népiségének kísértetjárása, amely kelet felé mutat. Oda, ahol évezredeken át ősei éltek. Ennek a népi multjának a feltámadását kezdetben maga Herzl is csak romantikus álomnak, regénytémának látta. Meg kellett hogy érje a kisenevi pogromokat. Enélkül még a Herzl-féle zsidónak is csak szimbolum koldusmenhely, temetkező föld maradt volna az ősi ország.
Érthető, hiszen a nyugati kultúrák, a nemzetek szabadelvű reformjai, a tőke szabadversenye senkinek sem kínált annyi rengeteg lehetőséget, mint az évszázados gettókban szellemi és testi gazdagság után sóvárrá, hajlékonnyá nyomorított zsidónak. Ki tudta volna jobban kiszolgálni náluknál a tőke gazdáit s a velük karöltve gazdálkodó kormányzó hierarchiákat? Hogy a konc, amit ezért a zsidónak juttattak, néha oly zsíros volt, hogy meghízlalt két zsidó nemzedéket is: ez való.
De hogy a harmadik vagy negyedik nemzedéknek az végül is torkán akadt: ez még valóságosabb. Ha nem önkényes kezek, vagy kormányzati paragrafusok forrasztották torkára e falatot akkor önmagától züllött el belé. S ha nem a zsíros falattól züllött el: akkor el kellett vadulnia a nyomortól, amely megint több lehetőséget kínált a gettókban türelmetlenné kényszeredett zsidónak, mint a világ bármely páriájának. Így züllöttek a zsidók céltudatos politikus kezekben minden szélben szanaszét füstölgő kanóccá.
Tanui vagyunk s voltunk a világban szerteszét, hogy ezt a kölcsönös kiszolgálást s kiszolgáltatottságot hogyan igyekeztek a népek jövőik érdekében fékezni vagy kivetni magukból. Eljött hát az idő, midőn a zsidóságnak le kell számolnia önmagával s a világgal. Kegyetlen magábalátással meg kell számolnia, hogy mit adhat keleti lényének feltámasztásával az emberiségnek, mit beolvadásával az őt befogadó idegen népeknek. Ez a beolvadása azonban csak teljes, őszinte lehet. Nemcsak szellemben, hanem vérben is. S az a feltámadás csak minden erejének teljes elszántságával jöhet létre.
Nincs más út, csak ez a kettő. S mind a kettő egyformán meredek, s ma ködbevész. Volna még egy harmadik út is, de egy nép számára ez nem látható. A népnek országút kell, ez pedig csak egy ösvény, csak magános ember járhat rajta: legmagasabbra vezet: ez a messiánizmus.
Patai könyve újra felébresztette bennem ezeket a gondolatokat. Herzl életének megírásával megrendítő módon tárja elénk Patai egy ember viaskodását a két országút között. Pedig Patai nem regényes életrajzot akart írni. Szigorúan kiválasztott adatokat sorakoztat egymás mellé. Ő maga önmegtagadó szerénységgel csak az útmutató szerepét vállalja. Mégis minden lapján érzik az író könnyes meghatódottsága és izzó lelkesedése, az ősi földről álmodozó lírikus.
Ezért hiszem, hogy Patai evvel a könyvével csak barátokat fog szerezni élete nagy ábrándjának: a cionizmusnak.
