A magyarok megmentése

A dunántúli magyarság pusztulásának kérdése általában öt-tízévente szokott fölmerülni. Megfordul egy-két lap hasábján, aztán nyomtalanul eltűnik, míg valaki újra csak nem akad, aki a közben egyre nagyobb iramban terjedő pusztulásra ráriad s hangot ad a fájdalomnak, mintha személyes ügye volna. Legutoljára, ezelőtt hat évvel Fülep Lajos, a kérdés legalaposabb ismerője tárta fel a Dunántúl magyarságának akkori helyzetét. Szavai hatástalanok maradtak. A helyzet azóta legalább hatszorta rosszabb, ez már a baj természetéből származik.

Eredményt, segítséget én sem vártam, mikor az ő biztatására tavaly nyáron tollat fogtam s képességemhez mérten elmondtam itt a Nyugat lapjain, amit a kérdésről ifjúkori tapasztalataim és újabb tudakozódásaim alapján ismerek. Mint Fülep, aki e vizsgálódásokban vezetőm volt, én sem reméltem, hogy valami célt elérhetek. Soraimat lemondással, keserűséggel zártam. A kérdést már én is személyes ügyemnek éreztem. Tisztában voltam a magyar társadalom mai erőviszonyaival.

De a kérdés váratlanul gyűrűzni kezdett. Babits megrázó bevezetésével a Nyugat ankétot rendezett, mely különösen Fülep tanulmánya révén tárgyilagos képet adott arról, amiről én csak rapszodikus, lírai vonásokat rajzoltam. Lelkes segítők és ellenzők támadtak. Mintha a kérdés kezdett volna több lenni egy-néhányunk személyes ügyénél.

Az ankét nyomán valóságos vihar keletkezett, mely egy-kettőre az irodalom határain csakúgy átcsapott, mint az ország határain. Politikusok, közgazdászok, statisztikusok és publicisták szóltak közbe s taglalták a kérdést a maguk módján. Bátorítottak és támadtak bennünket, dícsértek és gáncsoltak hovatovább oly dolgok miatt is, melyeket mi sosem állítottunk s melyeknek már édeskevés közük volt a magyarok pusztulásához. Mi okozta ezt a váratlan megértést?

Ne áltassuk magunkat. A Dunántúl veszedelméről beszéltek már előttünk is, megrázóbban is. Hogy szavaink egyszeriben szárnyrakaptak, az nem annyira a mi érdemünk, mint a megváltozott légköré, a közhangulat és a politika új széljárásáé. Hibát követnénk el, ha nem tudnánk számolni az időnyujtotta alkalommal. De súlyos vétket követnénk el, ha a dunántúli magyarság ügyét nem tudnánk a közhangulat szeszélyes változásai fölé emelni. Ha ezt nem tesszük, az a veszély fenyeget, hogy szavainkat felkapja ugyan a kedvező szél, de el is sodorja és végül el is ejtheti.

Elsősorban ezért kérek mégegyszer szót. Szeretném a kérdést visszavezetni a maga sajátos területére, melyről minden elkalandozás könnyen több kárt okozhat, mint hasznot. Közben védekezni is szeretnék. Főleg azok ellen a vádak ellen, melyekre semmi alapot sem szolgáltattam. Természetesen itt már én is csak a magam nevében szólok s ha tévedek, az én véleményem sem lehet jellemző magára a mozgalomra, az ügyre, melynek előbb-utóbb mégis csak közüggyé kell válnia.

Illyés Gyula



• A visszhang

• Néhány adat

• Nem a németek gyarapodása, hanem a magyarok pusztulása

• érdeke és öröme teljen a gyermekben,

• Mi a magyar most?

• földreformot, általános telepítést,

• Kiáltvány az ifjúsághoz