Évezredek két mondatban

Évezredek két mondatban

Az 1927. év májusának, huszadikszázadul péntekének legutolsó cikke inkább a bulvárba illenék, mégis ráharaptam és közöltem a politika rovatban. Nem vagyok Stendhal, hogy egy újsághírből megírjak egy több száz oldalas regényt (Vörös és fekete). Az sem lehet mentségem, hogy az a cikk hosszabb volt két mondatnál! Látják, az előző a harmadik mondat! Ezzel már jeleztem, hogy nem zanzásítani szándékozom az emberré válásunktól (mert ki így, ki úgy, de mindenikünk homo sapiens) eltelt időt, vagyis nem műfajmeghatározás a cím. Nem. Tudom, a kipécézett probléma valóban az ősegyenlőtlenséggel kezdődő, a rabszolgaságon (s ha volt, az ázsiai termelési módon), a lovagok és parasztok feudalizmusán, a darwinizmust igazoló kapitalizmuson és az azt megszakító, a demokráciát tagadó, illetve jelszóként felhasználó fasiszta, illetve „szocialista” (bár a ’20-as években a sajtó szívesebben használta a kommunista megjelölést), a mai napig a korszak lényege, és mint ilyen,  állandó. Voltak, vannak és lesznek szegények és lesznek gazdagok, voltak és vannak és lesznek a hatalomnak birtokosai és hozzájuk közelállók, meg a hatalomból „kiszorultak” („ellenzék”), s volt és van és lesz a hatalmat elszenvedő többség… Sorolhatnám az ellentétpárokat akár napestig. Már most érzem, egyszerűsítek, de lehet ezt másképp tenni? Rátérek hát a problémára.
A „Csicseri borsó, bab, lencse…” kezdetű dalocska gyerekkoromban a tűrt kategóriába sorolódott: elénekeltem néhányszor, de nem kedvvel, mint… Nem akarok elkanyarodni témámtól, ezért más úton indulok el. Amikor – a gimnáziumban vagy csak az egyetemen? – először hallottam Csicserin nevét, elmosolyodtam. A gyermeteg dalocska jut róla is az eszembe. Honnan tudhattam volna, hogy Georgij Vasziljevics is volt, hisz családneve után mindig az elvtárs szót hallottam. Amikor megtudtam, hogy arisztokrata családból született, elcsodálkoztam, hogy miért nem végezték ki az elvtársai? Ugyanakkor derengeni kezdett – ez csak néhány napja, amikor a cikket mégis kivágtam –, hogy miért üdült a Riviérán! Ez arisztokrata vonás!
Valóban? A gyerekkorában mezőgazdasági segédmunkásként dolgozó, aztán a kovácsmesterséget kitanuló, a párt ranglétráján egyre emelkedő, végül honvédelmi miniszterségig avanzsáló Czinege Lajosnak miből tellett palota számba menő villákra? Losonczi Pálról tudjuk, hogy a technikum elvégzése után Barcson TSz-elnök volt. Ő is pártvonalon haladt, végül eljutott a tényleges hatalommal nem járó pozícióig: a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke lett. Csicserinnél távolabbra utazgatott: Afrikába. Vadászni. Pedig e két ember – a számtalanból csak őket emeltem ki – nem volt arisztokrata. Akadt persze ellenpélda is, de ezekről, ha időben odajutunk.
Nem ismerek olyan írást, amelyik Csicserin veleszületett vagy ifjúkori betegségére utalna. (A kezdeti, mensevikekhez való vonzódása legfeljebb a bolsevikiek szemében lehetett beteges dolog.) Nem elképzelhetetlen tehát, hogy nem magát gyógyíttatni utazott el Genuába, Rapallóba, a Riviérára, csak szerette a mediterrán éghajlatot, jobban, mint a zord Oroszországét. Az első két helyre a külügyi népbiztosként ment el 1922-ben. Ezt a tisztséget az 1929-es visszavonulásáig, más változat szerint 1930-as leváltásáig viselte. (!!!) Mindegy! Tény, hogy 1927 májusában – idézek a cikkecskéből –: „több héten át Saint Raphaelben üdült”. (Kiemelés tőlem.) A szerző szerint „szombaton éjjel hazautazott Oroszországba” Nincs szándékomban (már csak hiányos, a nullához közelítő orosz nyelvtudásom miatt sem) Csicserin-életrajzot, vagy egy bédekkert, útikönyvet írni, ám kötelességemnek érzem az Olvasóval megosztani azt a tényt, hogy az adott lap egyik következő heti cikke külügyi népbiztosunk (mármint a Szovjetunióé) párizsi jelenlétéről számol be.
Mindegy!
Mindegy? Tényleg mindegy?
1917-ben nagy dolgok történtek a nagy Oroszországban, többek közt, hogy számottevő munkásság nélkül győzött a proletárforradalom, „a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság kezébe került a hatalom”. No meg az egymás ellen az idő haladtával egyre jobban acsarkodó értelmiségébe! Jöttek az „osztályharcok”, jött az intervenció, majd a nagyszerű végkifejletként megszületett a Szovjetunió! Beköszöntött a deklarált jólét! Csicserinből 1918-ra végleg elvtárs lett, és a szovjet diplomácia irányítója.
Milyen áron alakultak így az események? 1921-22-ben 5 millió ember halt éhen, legtöbben Ukrajnában. Csicserin 1922-ben hozta össze a rapallói szerződést. 1927 májusában a francia Riviérán üdült. A harcokban elesettekről, a megkínzottakról, a megalázottakról és megszomorítottakról nincs adat. A lényeg: a hatalom a dolgozó népé lett! Ám nemsokára Joszif Visszrionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin (elvtársunk, apánk stb.) bárányként áldoz fel milliókat (homo sapiensekből valókat), miközben – emlékezhetünk a jelszóra, inkább szlogenre – „a legfőbb érték az ember”.
Csicserin sütteti magát, majd hűsítőt iszik (talán vodkát is?), megmártózik a Földközi-tengerben, míg hazájában a hatalom birtokosai éheznek, lelövetnek, megkínzatnak, megalázatnak…
Ne, ne higgyék, hogy Csicserinnel, hanem a Csicserinekkel, a Losonczikkal, a Czinegékkel… a… a… , szóval a hazugokkal, a szemfényvesztőkkel, a farizeusokkal… a… szóval vélük van gondom. Velük van és lesz gondunk! A kezdetet sejtjük, a megoldást még remélni sem merjük, mert…
A valóságos időben holnap itt lesz május elseje ,„Énekszó és tánc köszöntse”
Csicsrin útjait, a cikk szerint két ember követte, szerintem nem csak a védelem okán, hanem a József Attila-i „fortélyos félelem” miatt is!
De bízzunk! Vasárnap az anyák napja lesz! Az anyáké… Az anyánké… Az anyáinké…