London, április 12.
Amerre csak megfordul az ember Angliában, mindenütt izzó vitákat hall gazdasági kérdésekről és arról a gazdaságpolitikáról, amit a kormánynak a legközelebbi jövőben követnie kell. Statisztikai adatok, elméletek és formulák röpködnek a levegőben; klubokban és politikai meetingeken olyan izgalommal tárgyalják a gazdasági élet eseményeit, amilyennel az angol ember csak a legégetőbb politikai kérdéseket szokta vitatni.
A gazdaságpolitika az aktuális politikai élet homlokterébe került és kiszoritott a tömegek érdeklődéséből minden más problémát. Uj kurzust, erőteljesebb gazdaságpolitikai vonalvezetést követelnek jobbról is, balról is és mesterséges gyorsitását annak a javulási folyamatnak, ami Angliában kétségkivül beállott. Minden oldalról egyre energikusabb hangok hallatszanak, amelyek azt követelik, hogy Ramsay McDonald kabinetjének követnie kell az amerikai példát, David Lloyd George nyiltan követeli a „New Deal” politikáját Anglia számára és a kormányt támogató konzervativ többség fiatalabb tagjai azt hangoztatják, hogy elégedetlenek azzal a rendszerrel, amit a kabinet a gazdasági politika terén követ. Az amerikai példát egyre gyakrabban tárják McDonald elé és ugyanaz az angol sajtó, amely alig egy évvel ezelőtt meglehetősen éles kritikát gyakorolt Roosevelt kisérletei felett, ma mintha teljesen megfordult volna: a kritika fegyverét a koaliciós kormánynak szegezi, amely nem hajlandó átvenni az amerikai „New Deal”-ból azt, ami kétségkivül alkalmazható lenne Angliára is.
Ennek a kétségtelen idegességnek a magyarázata kézenfekvő.
Kifelé Anglia a boldog bőség, az uj prosperitás képét mutatja; a külföld ugy látja, hogy Anglia a maga módja szerint megoldotta a gazdasági válságot és beérkezett a prosperitás révébe. Befelé azonban a helyzet nem ilyen egyszerű.
Igaz, hogy Anglia az utolsó négy esztendőben erőteljes tempóban haladt a gazdasági javulás utján és igaz is, hogy ezen az uton maga mögött hagyta a világ valamennyi nemzetét. Az utolsó három hónap alatt azonban a belső gazdasági helyzet valamennyire megváltozott. A szituáció nem lett rosszabb, viszont a javulás tempójában határozott lassubbodás állt be. A munkanélküliek számában való fokozatos csökkenés, amelynek a világ 1931 óta tanuja volt, megállott és ugy látszik, mintha a két és egynegyed millió munkanélkülit nem tudná többé felszivni a gazdasági élet. Az ősz óta a belső piac felvevőképessége nem emelkedett és a kereskedelmi részvénytársaságok jelentései a forgalomban és fogyasztásban bizonyos stagnációt mutatnak.
Gondokat okoz a szakértőknek az export kérdése is.
A februári kimutatás ugyan még mindig jelzi az export emelkedését, de ugyanekkor jelzi a behozott nyersanyagok csökkenését is, amiből az a konkluzió adódik, hogy maguk a gyárosok számolnak az export legközelebbi csökkenésével. Lassubb lett a javulás tempója és ez a lelassulás izgatja nemcsak a gazdasági, hanem a politikai világot is. Határozottabb politikát, energikusabb akciót követelnek a kormánytól különösen a fiatalabb konzervativek és David Lloyd George ifju liberálisai azt kívánják, hogy Anglia forditson hátat a gazdasági „laissez faire” elvének és a roosevelti példát követve, kormányintézkedésekkel segitse a gazdasági életet a további javulás felé…
Sem Lloyd George, aki a „New Deal for England” mozgalmat elindította, sem a konzervativ párt fiatalabb tagjai, akik csatlakoztak a „New Deal”-mozgalomhoz, nem kivánják, hogy Anglia vegye át teljes egészében és másolja szolgailag mindazt, amit Roosevelt Amerikában csinált. Amit át akarnak plántálni Angliába, az a roosevelti politika eszmei lényege: hogy nagy nemzeti katasztrófák idején, amikor a magángazdaság képtelen megoldani az elébe tornyosuló problémákat, a kormányhatalomnak aktive kell belenyulnia a gazdasági életbe és segitenie kell abban, hogy a krizist megussza. Angliában, mondják a „New Deal” angol barátai, a kormány a krizis egész ideje alatt meglehetősen távol állott magától a gazdasági élettől és egyszerüen a jóindulatu szemlélő szerepét töltötte be. Mindaddig, amig az angol gazdasági élet elég erős volt ahhoz, hogy egymagában birkózzék meg a krizissel, ez a politika kétségkivül helyes volt. Most azonban a statisztikai adatok nyilvánvalóan azt bizonyitják, hogy a javulás tempója csökken, elérkezett tehát az ideje annak, hogy a krizis hatodik és az „uj prosperitás” negyedik évében a kormányhatalom segitségére siessen a gazdasági életnek. Az összesség eszközeit a magángazdaság rendelkezésére kell bocsátani, hogy a magángazdaság betölthesse feladatát.
Hogy a „New Deal” eszközeit a maguk eredeti és kissé nyers amerikai formáiban Anglia soha nem fogja átvenni, az bizonyos.
Az amerikai radikalizmus és a roosevelti ideológia egész zabolátlan szenvedélyessége távol áll az angol mentalitástól, amely óvatosabb és meggondoltabb, mint az amerikai. Éppolyan bizonyos azonban, hogy a legközelebbi néhány hónapon belül az angol kormány gazdaságpolitikájában egy igen jelentékeny és érezhető eltolódás következik be a roosevelti „New Deal” elgondolásai felé.
Ennek az uj iránynak az előjeleit már ma is tisztán láthatjuk.
Hat hónappal ezelőtt McDonald élesen tiltakozott az ellen a gondolat ellen, hogy az állam közmunkákkal igyekezzék javitani a munkanélküliek helyzetén. Ma már ugyanez a McDonald-kormány bejelentette az alsóházban, hogy nagyarányu közmunkákat kezd a tavasszal és már be is terjesztette az első, ugynevezett „Housing Bill”-t, amely a kormány anyagi támogatásával lehetővé teszi, hogy a nagyvárosok nyomortanyái, az ugynevezett „slum”-ok eltünjenek és a rozoga házak helyébe modern munkásházakat épitsenek. Maga a Housing Bill ambiciózus és nagyszabásu program, amely sokmillió fontot mozgósit és kétségtelenül ujabb lendületet ad az épitőiparnak. Az épitkezések húsvét után kezdődnek meg Londonban – első diadalaképpen a „New Deal” apostolainak.
A második pont, ahol a McDonald-kabinet határozottan közeledik a roosevelti elgondolás felé, a telepités ügye. A krizis hat esztendeje alatt a kormány határozottan visszautasitotta azt a gondolatot, hogy állami támogatással tegye lehetővé a munkanélküliek számára a vidéken való letelepülést és ilyenformán visszavezesse az ipari munkásságnak azokat a tömegeit, amelyek nem tudtak elhelyezkedni az iparban, a mezőgazdasági termeléshez. A kormány azzal indokolta meg a maga álláspontját, hogy nem lehet feladata a magángazdaságba való aktiv beavatkozás és hogy a telepités a társadalom és nem az állam hatáskörébe tartozik. A közvélemény nyomása alatta ezen a ponton is revideálta álláspontját a koalíciós kabinet. A telepitési törvényjavaslat most áll kidolgozás alatt a belügyminisztériumban és valószinű, hogy még a nyár előtt az alsóház elé kerül.
Még határozottabban jelentkezik a „New Deal” egyik vezető gondolata a lecsökkentett munkahét kérdésénél. A roosevelti politikai és gazdasági krizis egyik oka az, hogy a gépek fejlődésével egyidejüleg nem szabályozták ujra a munkás és a munkaadó viszonyát. A mai géptechnika lehetővé teszi, hogy a gyárak kevesebb munkással sokkal többet termeljenek, mint tiz évvel ezelőtt, viszont a munkaidő ma is ugyanaz, mint volt tiz évvel ezelőtt. Munkaadónak és munkásnak egyaránt érdeke, hogy a munkás vásárlóereje ne csökkenjen, mert hiszen a munkás nemcsak termelő, hanem fogyasztó is. A tömegek vásárlóerejét csak ugy lehet a jelenlegi nivón tartani, ha a jelenlegi munkabérek megmaradnak, sőt fokozódnak, ezt pedig csak a munkaidő megfelelő leszállitásával lehet elérni.
Tizenkét hónappal ezelőtt ezt a roosevelti gondolatot veszedelmes radikalizmusnak látták Angliában és ha valaki azt merte volna ajánlani, hogy maga a kormány tegyen ilyen irányban kezdeményező lépést, bizonyára felháborodva hurrogták volna le az alsóházat. Az utolsó hónapokban azonban a helyzet megváltozott. Lloyd Georgem aki először követelte az amerikai „New Deal”-politika alkalmazásánál Angliára, nyiltan állást foglalt a munkahét leszállitása mellett és ma már a kormányhoz közelálló körök is hangoztatják, hogy „az ipari munkafeltételek hozzáidomitása a megváltozott viszonyokhoz” elmaradhatatlan előfeltétele a teljes gazdasági javulásnak. Amint látjuk, Angliát csak egy lépés – és nem is olyan nagy lépés – választja el az ipari „code”-októl, amiket Roosevelt Amerikában bevezetett.
Az angol „New Deal” bevezetésének természetesen nemcsak gazdasági, hanem politikai okai is vannak: a jelenlegi parlament mandátuma lejár és a kormánynak a választások közeledtével fokozottabb figyelemmel kell lennie a közhangulatra. Arra a közhangulatra, amely az eddiginél jóval erőteljesebb gazdaságpolitikát követel és főleg azt, hogy gazdasági kérdésekben a kormány ne bizza a kezdeményezést teljesen a magángazdaságra. Az angol közvélemény „New Deal”-t akar, amerikai frissességet és amerikai energiát az angol gazdaságpolitikában. Ezt a „New Deal”-t meg is fogja kapni – javitott és angol szinre alkalmazott második kiadásban.
