Mit tegyen az író a háború ellen?

KARINTHY FRIGYES

Kedves Kosztolányi Dezső,

tudom, nem ízlésed (nekem se) komoly kérdésben a kedélyeskedő hang, amibe óhatatlanul beleesik az ember, ha levélformát választ. Formaérzékem mégis azt súgja, hogy ezúttal nem kínálkozik más megoldás - a háborús valóság és az író lelki állapota s hogy a kettő hogy hat egymásra (szerinted csak előbbi hat utóbbira, utóbbi semmit se tehet előbbi ellen), sokkal nehezebb dió, semhogy néhány aforizma kalapácsütésével mímelni a feltörés szándékát, ne tűnnék nyegleségnek, a Babits által idézett Kant-értekezés után.

Viszont válaszod mellé, (amennyire a Nyugat szűk margója engedte, hogy az általad annyira hangsúlyozott anyagszerűség törvényére hivatkozzam) néhány széljegyzet került, idegeskedő ceruzámból s ez azt jelenti, hogy Veled személyszerint vitatkozott bennem valami. Alábbiakat tehát vedd úgy, mintha Téged akarnálak meggyőzni. Nyolcvan évvel ezelőtt, a rajongó intellektualizmus és racionalizmus korában, miután más "nézeted", "véleményed", "meggyőződésed2 van a dolgokról, mint nekem, talán verset írtam volna Hozzád Petőfi modorában "isten veled elátkozott barát, veszett ebként ki lelkem megmarád" kezdetüt.

Ma, a sejtelmek, ösztönös utalások, művészi intuiciók, közvetett megismerések, "érzelmi zavarok", paradox ambivalenciák divatjának idején, viszont elég groteszk módon, magam is úgy érzem stílszerűnek, hogy az író szerepéről szóló "éberálmodat2 a Te Unterbewusstod szempontjából kell elemeznem. Lehet, hogy elemzésemet megint Te nézed majd éberálomnak, s egyszerűen visszaelemzel. Állok, sőt álmodok elébe, nagyon érdekel. Elemezhessük egymást, kedves Kosztolányim, így majd csak elmúlik az idő valahogy, addig, míg a háború szakemberei, kapitalisták és ágyúmérnökök elkészülnek a maguk dolgával, amihez nekünk, mesterségünknél fogva, mint mondod semmi közünk.

Szerinted nem is tehetünk mást, hiszen mi a "homályos és névtelen természetnek cinkosai vagyunk csak", mi nem adunk interview-t csak megnyilatkozunk.

Te úgy nyilatkoztál, hogy érzésed szerint, az írót, akkora veszedelemben, mint a háború, nem lehet külön mértékkel mérni, nem lehet számára előjogokat biztosítani. Nyílván az elmúlt világháború emlékeire gondolsz, amikor velem együtt, megpróbáltál a kritika és hozzászólás előjogával élni s azt vetted észre, hogy a tényeken ez semmit sem változtatott.

Megértetted hát, hogy kilátásosabb a "tiszta" művészettel foglalkozni, mint Madách Kepplerje mondja: "Forogjon a világ, ahogy akar - kerekeit többé nem igazítom" . Másrészt Petőfi is eszedbejutott, őt mégse sorolhatjuk abba a kategóriába, akiket "sokat markoló, keveset fogó" kontároknak nevezel, sőt félművelt szélhámosoknak, mert Élet, Halál, Jövő, Társadalom, Túlvilág s egyébb efféle foglalkoztatja őket. Petőfivel kapcsolatban megállapítod, hogy versei nélkül éppúgy lezajlott volna a forradalom, ő is csak a napfelkeltét kukorékoló kakas volt (egyébként maga se állította, hogy a napot ő keltette fel).

Kedves Kosztolányim, a példád azért nem jó, mert Petőfi a háború mellett kardoskodott és nem ellene, s a rá való hivatkozás csak annyiban igazolná felfogásodat, hogy a háborús úszítók éppolyan ártalmatlanok, mint a pacifisták: az író szempontjából egész mindegy, úszítunk, vagy fékezünk - az a kérdés, melyik gesztus szebb, művészibb, formában tökéletesebb, ez esetenkint a helyzet inspirációjától függ. Viszont felmerűl a kérdés, hogy akkor miért véled a tényleges úszítók, hadiszállítók és politikusok érdekből történő úszítását a háborúk valódi okának?

Igaz, hogy alább ("lelkek mélyén szunnyadó ösztönök" stb.), ezt az okot az embernek úgynevezett agressziós hajlamából vezeted le. Az a makacs meggyőződésem - pardon az illetlen szóért! azt akartam mondani: érzésem, sejtelmem, ösztönöm, Unbewusstom, hogy ezen a ponton látomásod félrevezet, behelyettesítéssel dolgozik. Azon alapszik, onnan ered, hogy emlékeid szerint "háborúk, sajnos, mindig voltak".

Ez egyszerűen nem igaz. Amit ma értünk háború alatt, s amiről a vita folyik (általános védkötelezettség, technikai "áttétel", propagandával szuggerált - és nem felszabadított - destrukciós erők) az nagyon későn keletkezett, forrása nem az ösztönvilág, hanem nagyon is tudatos, raffinált (pervertálódott) kultuszok, csaknem azt mondhatnám, valláserkölcsi törvények, melyeknek iránya nem az ösztönélet levezetése, éppen ellenkezően, annak elfojtása, mint a régi totemtabu törvények, vagy például az incestus-tilalom.

---

Te összetéveszted a testi szükségletekből származó harcot a lelki szükségletekből származó kultúrferdeségekkel. Mint művelt ember, jól tudod, hogy ami például az emberevést illeti, amit a felületes és félművelt műkedvelő egy-kettőre hajlandó húsevő ösztönünkből levezetni, az utóbbi évtizedek gondos és szakszerű, exakt kutatásának sehol a világon nem sikerült megtalálni a leghalványabb nyomot se, ami azt bizonyítaná, hogy azok a törzsek, melyekben divatban volt, vagy ma is divatban van az emberevés, éhségből ettek embert, a kultúra primitív fokán.

Ellenkezően, az emberevés mindenütt már egy viszonylag igen magas kultúrfokon jelent meg, mint egy bonyolult és ravasz valláserkölcsi kultúra jelképe és szertartása: s ami a legszebb, igen gyakran növényevő törzsekben, vegetáriánus törzsekben, drága Kosztolányim, amik éppenúgy útálták, kezdettől fogva és ösztönszerűen, a húsevést, mint a nemes és pompás szarvasok, vagy mint mi ketten a gáztámadást.

No persze, a vérontás, amiről beszélsz (vagy egyszerűbben ölés, ahogy a vallás nevezi) s amiről helyesen mondod, hogy az ember sohase tudja fenntartás nélkül elitélni s amit "D'Annunzio és Majakovszkij egyformán dicsőít" nem emberevés, erről magam is elismerem, hogy ösztönszerű, éppen azért, mert egyéni tehetség, vagy indulat, vagy erő forrásából fakad s mint ilyen, igenis lehet tárgya a művész (mondjuk: író, bár szerintem, ami az író százszázalékos művészségét illeti... de ez messzevezetne) rokonszenvének csakúgy, mint ellenszenvének.

De honnan veszed, hogy amit mi "pacifisták" (remélem, nem rám célzol a gúnyos macskakörmökkel) háborúnak nevezünk, annak lényegét a vérontásban látjuk? Nagyon hülye pacifista az - emlékezz rá, milyen hévvel pellengéreztem ki ezt a típust a Krisztus vagy Barabbásban - akit csak a kiontott vér döbbent rá, hogy a háború útálatos és embertelen kultusz.

A háború lényege a rabszolgaság, nem az ölés, ellentéte nem a béke, hanem az egyén szabadságvágya, hogy önmaga választhassa meg ellenségét és testvérét, ki-ki a maga körein belül, fellázadva a természetellenes kényszer ellen, mely arra szorít, hogy ne a magam ellenségét öljem meg, hanem a másét, ne azt egyem, ami nekem ízlik, hanem azt, ami másnak. Innen nézve kiderűl, hogy nem a militarista a primitív, természetes, ősi és örökéletű ember, hanem ellenkezően, a pacifista.

Mindezzel csak azt akarom mutatni Neked, hogy az érvelésnek az a rendszere, amivel dolgozol, az ellenkező felfogás kialakulására éppoly alkalmas. Azt mondod: nem méltó mihozzánk olyan "nagy" dolgokkal foglalkozni, mint az igazság. De azért a cikkedben háromszor fordul elő a büszke kijelentés: ez az igazság.

Kedves Kosztolányim, ha elemzés, legyen elemzés: megmondom Neked, mi az, ami Téged (ízlés szerint) elválaszt a békéért harcoló íróktól. Túlfűtött képzeleted az ő "békéjük" alatt valami színtelen, szürke, egyhangú világot vetít eléd s miután velem együtt az ember fejlődését nem célszerűségi egyszerűsödésben, hanem gazdagodásban reméled, mint művész, nem kérsz abból a jövőből, melyből ki akarják lúgozni a vér és bűn színeit, ízét, illatát.

De hiszen erről szó sincs. Ama falanszter felé, amitől visszariadsz, éppen az örök háború mutat - olvastad Babits Elza pilótá-ját? Abba a hibába esel, mint mindenki, aki, homályos benyomás, emlék, vágy hatása alatt előbb foglal állást s csak aztán keresi hozzá az érveket: autisztikus módon, ha pacifistát, vagy optimistát mondasz, egy hülye és tehetségtelen pacifistát képzelsz el, ha pedig belenyugvót és pesszimistát, akkor egy zseniálisat és nagyszerűt, mint amilyen Magad is vagy. De a világ gazdag és a megfordított szerepre is találhatnék rengeteg példát.

Azt mondod, a háború egy napig se tarthatna, ha nem felelne meg az emberi természetnek. Általában, nagyon imponál Neked, Kosztolányim, a Természet. Mindig ezzel a földrengéssel jössz, például: az istennyilával már nem nagyon mersz példálódzni, mióta kocsit hajtanak és atomot rombolnak vele.

De ami az "emberi természet"-et illeti, nem tudom, miért felelne meg neki a háború inkább, mint például a bridge vagy a kemény gallér - és én, ha időm engedi, egyszer még bebizonyítom Neked, hogy - eltekintve e két kultusz elterjedtségétől - sok háborúról mondtak már le az emberek egy bridge-parti miatt. Mégse fogom azt állítani, hogy a bridge és a kemény gallér ősidőktől való, tehát örökkétartó dolgok.

Általában, ami ezt az "örök", mert "ősi" izét illeti... tudod már, mit akarok mondani. Miért lenne örök valami azért, mert mindig volt? Nem tudok abban hinni. Amit mondani akarok erről az - ne félj - nem tudományos, nem is metafizikai megfontolás. Egy nagyon egyszerű és nyílvánvaló alaptévedésre hívom fel a figyelmed, egy helytelen szóhasználatra, amibe Magad is beleesel.

"Ez a valóság mondod, kegyetlen és szigorú nyomatékkal. Nem veszed észre, hogy egy "volt" szó hiányzik? "Valóság" ez a szó, helyesen csak a múltra, esetleg a jelenre vonatkozhatik. A prófétákat és váteszeket Te se szereted - a valóság szót tehát nincs jogod a jövőre alkalmazni.

Ennyit édes Kosztolányim, "a papír szűk síkján", ahonnan szerinted, az író ne mozduljon el. Magam se óhajtok, egyelőre, elmozdulni, de ezt a síkot nem tartom olyan szűknek. A szem, vagy gyüjtőlencse, kisebb terület, mégis egész jól elférnek benne fentemlített gondolatok.

Hiszem, veled együtt, hogy mi írók se vagyunk kívételek: de ellenkező értelmezésben - hiszem, hogy a világon és a jövőn nekünk is módunkban van annyit változtatni, mint a tudósoknak és a gazdagoknak, ha jó helyen ragadjuk meg az ekét, amit azért adtak a kezünkbe, hogy a világot ne hagyjuk itt egészen úgy, ahogy találtuk.

Szeretettel ölel
KARINTHY FRIGYES