Fenyő László - Januári vallomás

Nem szeretem, amit elértem, oly furcsa s rossz, hogy íme
ifjuságom bálványai jönnek, leülnek asztalomhoz,
nevemen szólítanak és nyujtják kezük.
Szebb volt rajongni értük egyedül... és néha fáj,
hogy amit gyerekkorom képzelete játszott elém:
egy táj vagy álom, immár láttatott vagy teljesült,
hisz az volt bennük szép, hogy el nem érhetők,
a köddel átszőtt fény, amelyben reszkettek felém
s hogy annyit távolodtak, amennyit feléjük közeledtem én,
ó elérhetetlennek gyönyörű izgalma,
ágaskodó s meg-megtorpanó indulat...
Hát így kell ennek lennie, az évek
lassan megadják s ezzel mindörökre elveszik,
minek nem teljesültét,
csak sejtelmét kivántam, hogy: talán...

Szebb volt a mózesi magány az alkonyati hegytetőn,
honnan az Igéret földje csak látszott... s hogy a vezér át nem léphette azt:
Isten utolsó ajándéka volt s a legnagyobb!