Az eső-probléma

Ezen a nyáron mindenki az eget nézte: lesz-e eső?
Budapest vasárnaponként rendszeresen a nyári vendéglősöknek szokott drukkolni, félti őket, hogy elveri az eső a közönségüket. A pesti történet az öreg Wampeticsről, aki nyári zivataros délben kidobálta a rántott csirkéket és a sült libákat a viharba, hogy haragjában vetélkedjék az elemekkel, olyan igaz, olyan pesti és olyan hagyományos, hogy az idei közóhaj az esőért ujság volt a közhangulat megnyilatkozásában.

Az emberek az idén megtanulták, mit jelent az eső,
mit hozhat és mit vihet el, megtanulták a zöldpaprika árából és a paradicsoméból, megtanulták a meggyből, ami nem volt és a sárga barackból, ami ugyancsak nem termett. Darányi Ignác, akinek szobra van immár a Városligetben, a Mezőgazdasági Muzeum mögött, a víz partján, mondta egyszer nagy felzudulás közben: Magyarország par excellence mezőgazdasági ország s valahogy az idén különösen megtanultuk, hogy csakugyan mezőgazdasági országnak kellene lennünk.

Mi vagyunk azok, akik mindenkor vallottuk és mondtuk,
hogy Magyarország – éppen most, különösen ezekben az autarchiás időkben, amelyek mulékonyak ugyan, mint minden a világon, de mégis tartósak, különösen kell gondolnunk arra, hogy iparosodjék és hogy belső termelésével fokozott gazdasági függetlenséget szerezzen magának. Ha ez különösen természetes, olyan mértékben és helyesen kormányzati program is, hogy immár külön ipari minisztérium funkcionál, reméljük, kitünő eredményekkel fog dolgozni, mégis látjuk, tudjuk és érezzük, hogy az egész magyar gazdasági életben a sorsdöntő mégis csak a mezőgazdasági termelés.

Az alap az,
amelyen szociális rétegződésénél, hagyományánál, fejlődésénél és természetes alakulásánál fogva rajta áll az egész magyar társadalom, tehát a gazdasági élet is. Nekünk nincsenek gyarmataink, nekünk nincsenek külföldi vagyonaink, követeléseink, nekünk a kereskedelmünk, közlekedési szervezetünk is elsősorban a mezőgazdaságtól függ, nemcsak mint kivitelre termelőtől, hanem azért is, mert a mezőgazdasági lakosság fogyasztóképességének emelkedése, vagy csökkenése határozza meg egész belső forgalmunk mennyiségét és mert a belső tőkeképződés is elsősorban a mezőgazdaság jövedelmezőségétől függ.

Mindenekfölött pedig a nemzeti vagyon zöme
mégis csak a földvagyonban nyugszik, ennek forgalmi értéke befolyásolja a nemzeti tőke alakulását s ugyancsak a mezőgazdaságban helyeződhetnek el még mindig leginkább a tömegek, ha kenyerüket akarják megkeresni. A városi proletariátus létszámának növekedését mindenekfölött az befolyásolja, ha a mezőgazdasági munkásság kenyér nélkül maradván, tömegrajokat bocsát a városok és mindenekfölött a főváros felé. Természetes viszont, hogy az ipar ezeket a tömegeket csak akkor tudja foglalkoztatni és a városi élet csak akkor teszi lehetővé minden egyéb formáju elhelyezkedésüket is, ha a belső fogyasztás növekszik, aminek megint csak a legfőbb föltétele, hogy a mezőgazdaság boldoguljon.

Ha már most magyar gazdasági politikáról beszélünk,
ez a gazdasági politika, sorsában, kihatásában és eredményeiben mégsem mulhat azon, vagy jelentős részében azon, hogy lesz-e eső, vagy van-e eső? Fodor Ferenc kitünő gazdasági földrajzában, Riethly Aurél adatai alapján kimutatja, hogy egész Magyarország időjárási viszonyai olyanok, hogy szélső kilengések és ellentétek igen gyakoriak.

Az aszály, amely az idén annyi bajt okozott,
nemcsak ennek az esztendőnek a jelensége, az aszályos esztendők az ország gazdasági életében sajnálatosan gyakoriak. Ha Magyarországot különlegesen mezőgazdasági országnak kell is tekintenünk, ha ez egy áldott föld s a magyar munka szakszerű termelési eredményeket is tud elérni, ha az idő engedi, mégis biztos, hogy klimatikus viszonyaink éppenséggel nem olyan jók, mint akár Lombardiáé, akár Délfranciaországé, pedig ezek a vidékek melegebbek, de esősebbek is.

Mégis: a magyar mezőgazdaság, sajnos, nélkülözi azokat a segítőeszközöket,
amelyekre mulhatatlanul szüksége van nemcsak a saját termelésének biztonsága, de az ország érdekében is. Az Alföld különösen elveszítette talajvizét, a Tiszántul, amely valamikor nádas, vizes terület volt, erekben, tavakban, folyókban gazdag, mind szárazabb éghajlatu lesz. Debrecen, Hódmezővásárhely, a jász és kun városok valamikor mind nagy és bővizek mellett települtek le. El kell olvasni Szekfü Gyula történetkönyvében a magyar Alföld tájleírását még a török hódoltság után is. Ha azt akarjuk, hogy a magyar mezőgazdaság nagy feladatát teljesíteni tudja, ha az erők és értékek érvényesülését – amelyeket a mezőgazdaság jelent – biztosítani akarjuk, akkor a legfontosabb, legnagyobb s legelső feladatnak kell tekintenünk, hogy az országot mezőgazdasági termelés számára, hogy ugy mondjuk, berendezzük.