Petrovics Elek

Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának nyugalomba kellett vonulnia. Hónapok óta súlyos beteg volt, ágyban mozdulatlanul feküdt. De csodálatos szívóssága egy pillanatra sem hagyta el, a betegágyból éppen úgy igazgatta múzeumát, mintha egészségesen íróasztalánál ült volna. Minden irányban folytatta tevékenységét. Betegsége alatt szerezte meg Szinyei és Paál egy-egy remekét, lebonyolította azokat a cseréket, amelyek közönségünket a francia képzőművészet remekeivel ismertették meg.

A leggondosabb figyelemmel fejezte be a múzeum évkönyvének kiadását. És éppen ilyen csodálatos munkabírással intézte tovább nagy tervének, a régi képtár újrarendezésének nehéz ügyét is: aminek eredményeképpen néhány hét előtt nyiltak meg az olasz termek, pompás tanubizonyságául annak, hogy Petrovics Eleknek csak teste volt beteg, de lelke a régi frisseséggel haladt kitűzött céljai megvalósítása felé.

A tavasz végén már lábadozni kezdett és minden reményünk megvolt és van arra, hogy ősszel teste is győzedelmeskedni fog lelke diadalmas fiatalságán.

Éppen ezért nem tudtunk és nem akartunk hinni a már hónapok óta fel-felbukkanó híreknek, hogy állásából távoznia kell. Élénk emlékezetünkben voltak tavalyi húsz éves jubileumának eseményei is, amidőn a hivatalos körök, a képzőművészeti élet összes tényezői egyaránt ünnepelték nagyszerű munkásságának eredményeiért. Ki gondolt volna akkor komolyan arra, hogy néhány hónap mulva félbe kell szakadnia annak a munkának, melynek terhét mindig boldogan viselte?

Ha néhanapján betegségének súlyos óráiban mégis szóbakerült az, hogy kivel lehetne személyét pótolni, tanácstalanul állottunk, mert az egész magyar képzőművészeti életben nem találtunk senkit, aki méltóan helyettesíthetné! Végre a tartós gyógyulás útjára lépett, de nyugdíjazása éppen ekkor következett be, kegyetlen és disszonáns befejezéseként egy a maga nemében nálunk szinte páratlan hivatali pályafutásnak.

Nagy veszteség érte a magyar képzőművészeti életet.

Petrovics Elek volt az, aki európai és amellett magyar intézményt teremtett a Szépművészeti Múzeumból. Amikor több mint húsz év előtt átvette az igazgatást, nagyszerű anyagot talált ugyan, de fölötte hiányosat és túlnyomó részében teljesen rendezetlent. Húsz év kitartó, céltudatos és páratlanul szorgalmas munkásságával Petrovics Elek rendet teremtett a múzeum anyagában. Egészen kívételes ízléssel selejtezett és pótolt; egy csomó új osztály nyilt meg igazgatása alatt. A provinciális jellegű intézményt Európa legelső múzeumainak sorába emelte; ezt tavaly itt a Nyugat olvasói számára részletesen is méltattuk.


Nemcsak európaivá, hanem magyarrá is tette múzeumunkat. Olyan remek történetét állította benne össze a magyar képzőművészetnek, amely minden írásnál ékesebben hirdeti festészetünk és szobrászatunk kíválóságát. Nemcsak nekünk, akiket tanított és nevelt, hanem a külföldnek is, amely nem csekély mértékben éppen az ő igazgatói tevékenységére figyelt fel és látta meg azokat a nagy értékeket, amelyekkel a magyarság az európai képzőművészetet gazdagította.

Petrovics Elek kivételes múzeumigazgató volt, mert kivételes ember. Lelkesedni, rajongani tud, hozzáértése, ízlése szinte páratlan a maga nemében. De egyéb emberi tulajdonságai sem jelentéktelenebbek. Ezeknek köszönhetjük azt, hogy a magyar társadalom és a múzeum között olyan szoros kapcsolatot tudott teremteni, amely gazdagon pótolta a támogatók sorából mindinkább elmaradó állam szerepét.

Megközelíthetetlenül igazságos igazgató volt. Barátság vagy hivatalos beavatkozási kísérletek sem tudták meggyőződésétől eltéríteni. Sokszor nehéz helyzetben is volt, de ő mindig kitartott a maga igaza mellett, az idő pedig mindig őt igazolta. Hosszú töprengés és hosszas lelkiküzdelmek után érlelte ki ösztönös meggyőződéseit befejező cselekedetekké.

És most őszinte fájdalommal kell lemondanunk igazgatói munkásságáról, akkor, amikor húszéves művének betetőzéseül befejezhette volna a múzeum végleges átrendezését. De ha elveszettük is Petrovics Eleket, a múzeumi igazgatót, aki egész Európa egyik legkíválóbb múzeumigazgatója volt, felszabadult munkaerejével fog gazdagítani minket Petrovics Elek az író, aki pompás tanulmányaival eddig is annyiszor gyönyörködtetett. És a múzeum?

Nem tehetünk róla: nagyon elárvultnak érezzük e pillanatban! Vajjon igazunk van-e? Erről csak a jövő eseményei mondhatják ki a döntő szót. Egy bizonyos: hogy utóda óriási erkölcsi felelősséggel indul útjára: hiszen Petrovics Eleket kell pótolnia.