A mezőgazdasági szakoktatás statisztikája részben örvendetes, részben szomorú képet mutat!
Öt évvel ezelőtt, az 1931/32. tanévben 12 szakiskolába felvettek 489 tanulót, ezek közül 241 volt ingyenes. Az idei 1935/36. tanévben 11 szakiskolába (egy iskola időközben megszűnt) felvettek összesen 623 tanulót, ezek közül mindössze 15 volt ingyenes. A szakiskolai tanulók száma tehát öt év alatt 32 százalékkal emelkedett, az ingyenes növendékek száma viszont ugyanezen idő alatt 49.2 százalékról 2.4 százalékra esett.

Örvendetes a fejlődés, mert a szaktudás vágya szélesebb körben terjed a magyar kisgazdák között s mert a jobbmódú családok is szükségesnek látják fiaikat a szakiskolába küldeni, szomorú viszont, mert ebben az országban, amelynek gazdasági súlypontja még mindig a mezőgazdaságon nyugszik, mindössze 11 szakiskola gondoskodik a mezőgazdasági ismeretek fokozásáról és terjesztéséről, sőt öt év alatt az iskolák száma nem növekedett, hanem eggyel csökkent, holott az eszményi állapot az volna, hogy ha már nem is minden járásban, de legalább minden megyében volna ilyen szakiskolánk, amely európai színvonalra fokozná a magyar kisgazda szaktudását.

De azért is szomorú ez a statisztika, mert az ingyenes növendékek számának meredek eséséről arra kell következtetnünk, hogy a gazdatársadalom alsóbb rétegeiben a szegénység olyan nagyfokú, hogy még azt a csekély áldozatot sem tudják meghozni, amely ingyenes oktatás mellett is elkerülhetetlen. Vagy – s ezt alig tudjuk elhinni – a felvehető növendékek számát az iskolák vezetősége a tehetősebb gazdafiúknak tartja fenn s így ezen a réven estek el az ingyenes oktatástól a szegényebb gazdák gyermekei?