A kórházi ápolás rendszere: a kisembert koldusbotra juttatja

Reményünkben nem csalódtunk. A kórházi költségekről írott cikkünk nagy visszhangot vert.
Ugy látszik, fején találtuk a szöget. Sok levél érkezett a falvakból. Papok, jegyzők, tanítók, orvosok, földmívesek, kétkézi napszámosok írták. Mindemegannyi biztató szó, hogy a falu népe megérti önzetlen és becsületes harcunkat. Most is azt mondjuk, hogy bátran, megalkuvás nélkül küzdünk a faluért, hirdetve azt, hogy soha nem volt nagyobb szükség a cselekvő segítségre, mint ma, amikor a szenvedések ostora csattog a falvak fölött.

Legutóbb megállapitottuk, hogy a kisember réme a kórházi költség.
Helyesebben: az ápolási költség, mert az operálási részt meg kell fizetni. Ez ugyanis az orvosok magánügye. A sok levél közül kiragadunk egyet. Nagykovácsi kitűnő jegyzője: Lázár Gyula írta.

– A budapesti kórházban
– ugymond – mielőtt valakit felvesznek, vagy lefizettetik vele a tíznapi kórházi ellátás költségét, vagy pedig szegénységi bizonyítvány bemutatását kérik tőle. Ezt azonban csak annak állíthatjuk ki, akinek semmiféle vagyona nincsen s jövedelme a helyben szokásos napszámot nem haladja meg. Ez a közönséges napszám az én községemben két pengő.

Az olyan betegnek, akinek háza és vagyonkája van,
szegénységi bizonyítványt nem adhatunk, de kiadjuk helyette a hatósági vagyoni bizonyítványt s abban igazoljuk, hogy kis háza hozzávetőlegesen 1500-2000 pengőt ér. Beírjuk azt is a bizonylatba, hogy a családfő hány tagu család eltartásáról gondoskodik. Ennek a bizonyítványnak az alapján a beteget felveszik. Gyógyult, vagy gyógyulatlan állapotban – amikor hazaeresztik – a kórház elküldi a számlákat a felmerült ápolási díjakról a községi elöljáróságnak behajtás végett.

Miután jó néhány hónapon át szólítgatjuk fizetésre
a kórházból hazajöttet, aki többszöri ígérete dacára fizetni nem tud; továbbá mivel ellene a törvényes végrehajtási eljárás be nem vezethető és le nem folytatható, kénytelenek vagyunk a kórházi tartozást zálogjogilag a kis ingatlanára bekebeleztetni. Ilyen bekebelezés nagyon sok van. Az így bekebelezett kórházi költségek egy része akkor térül meg, amikor a szegény ember egyik vagy másik darab földecskéjét, házacskáját eladni kényszerül s a vevő, hogy a tehermentesen megvásárolt ingatlanhoz hozzájuthasson, saját érdekében kifizeti a kórházi tartozást a vételárból.

– A sok közül elmondok egy esetet:
Egy családanya szembajával került a kórházba. Az ápolási költség 160 pengő volt. Rövid időn belül nagykoru fia lábát törte. Kórházba szállították. Napi 5 pengő 80 fillér mellett 270 pengő kórházi költséggel van megróva.

Hogyan tudja ezt megfizetni az a családfő,
akinek egy és fél ház illetősége, 1300 négyszögöl területű földecskéje van s mellette egy tehén, egy gyengén táplált ló s még gyengébben táplált hattagu család ellátásáról kell gondoskodni? Kórházi ápolás szempontjából azonban mégsem szegény, mert ingatlana van, amire ezek a költségek bekebeleztettek. 2800 lelket számláló községemben van évente legalább husz ilyen eset.

– Itt feltétlen segítségre van szükség.
Segítségre, de hogyan? Az egyetlen megoldás talán a népegészségügy államosítása lenne. Községem lakosai évenkint 300 pengőt fizetnek 16 százalékos nyilvános betegápolási pótadó címén. Ezeket közadókkal szedjük be az állampénztár javára. Elgondolásom szerint az OTI, az OTBA és MABI intézményeket népegészségügyi intézménnyé kellene kifejleszteni és a befolyó járulékokkal fenntartani. Az állami nyilvános betegápolási pótadót megfelelően fel kellene emelni és az így behajtott összegeket a fenti intézmény pénztárába befizetni.

Feltétlenül szükséges az orvosok államosítása, tisztességes javadalmazással.

Ebben az esetben 1000-1500 lélekre jutna egy állami orvos, aki az összes betegeket teljesen díjtalanul látná el, míg az állami kórházak a beutalt falu népét díjtalanul kezelnék és ápolnák.