Eden bukása

London, június 14.
A vasárnapi lapok egy része szenzációs beállításban közli, hogy a legközelebbi napokban az angol kormány nagyjelentőségű döntéseket hoz, amelyek súlyos belpolitikai válság felidézését jelentik.

A „Sunday Dispatch” többek között azt is írja, hogy az elkövetkező válság első áldozata Eden külügyminiszter lesz, amiről a lap állandóan csak mint „a tekintély nélkül külügyminiszterről " ír.

A mérsékeltebb lapok ezzel szemben megállapítják, hogy a kormány kebelén belül állítólag felmerült nézeteltérések nem súlyos természetűek.

London, június 14.
Mr. Anthony Eden, Anglia egyik legősibb és legelőkelőbb, bár főnemesi címet nem viselő családjának a sarja. Etonban végezte a középiskolát s onnan került, a flandriai lövészárkokon át megfutott kerülővel Oxfordba, ahol első díjat nyert a keleti nyelvészetben. Mr. Eden bár nem olyan fiatalon és nem olyan meteorszerű íveléssel, mint a fiatal Pitt. És mialat ezt a gyors politikai pályát befutja, népszerűsége napról-napra emelkedik Londonban. Az előkelő társaság kedvence, a nagy lapok majd mindennap hozzák a képét, mert az angol tömeg rajong a csinos, fiatal politikusért.

Amikor 1935 tavaszán harctéri szívidegessége hirtelen kitört s Eden ment mehetett el Strésába, mindenki sajnálta, hogy a nagy római, berlini és moszkvai körút után nem koronázhatja meg nagy diplomáciai művét. Talán az volt a baj, hogy a strésai megbeszéléseken nem volt jelen Eden, csak a vénülő MacDonald és Sir John Simon, aki a legkitűnőbb jogásza, de a legrosszabb külügyminisztere volt emberemlékezet óta Angliának. Stresa után gőzerővel indultak meg az olasz csapatszállítások Afrikába és nemsokára elérkezett a pillanat, amikor London és Róma gyanakodva és haragosan figyelték egymást.

Amikor pedig a népszövetségi megtorlások rendkívül kiélesítették a helyzetet, az Admirálitás és a Légügyi Hivatal bevallotta, hogy Anglia nem tudja fegyverrel megvédeni a földközitengeri átjáróját, sőt a nagy flottát sem. Máltát nagy részben kiürítették és az alsóház egyik óráról a másikra megszavazta a 300 millió fontos fegyverkezési kölcsönt. Az angol-olasz feszültség – hála Istennek – most már a multra tartozik! Az angol közvélemény leszámolt a keserű tanulsággal…

Két hónap mulva egészséges önzésével elfelejtik a négust és el fogják felejteni azt a csinos fiatalembert is, aki az olaszellenes kalandba belehajszolta Angliát.

A népszövetségi megtorlások hőse bukott ember! A kabinet egy-két fiatalabb tagja még kitart mellette, de Chamberlain, a kincstári kancellár már megkondította birminghami beszédében a lélekharangot. Angliában a kincstári kancellár nem jelenti be, hogy kollegájával a külügyminiszterrel nem ért egyet, ha ebben megelőzőleg nem állapodott meg a kabinet elnökéve. A konzervatív párt túlnyomó többsége. Sir Austen Chamberlainnel és Churchillel az élén, véget akar vetni a genfi komédiának, hogy Olaszország újból a nyugati hatalmak oldalán csináljon európai politikát, mert Angliára egyre nyomasztóbban nehezedik a német tervek sötét árnyéka.

„Grown up Eton boy” (felnőtt etoni diák) – ezt mondják ma a karcsú külügyminiszterre, aki angol szokás szerint kénytelen lesz az alsóház hátsó padjaiba visszavonulni, amíg az angol közvélemény emlékezetéből az ő érzelme és erkölcsös etoni diákpolitikája teljesen ki nem esett.

(K. T.)