A Budapesti Tőzsdétől a világtőzsdékig

A kormányzó Weinréb Ármin bankárnak a Budapesti Áru és Értéktőzsde tagjának, a közhasznu érdemes tevékenysége elismeréséül a kormányfőtanácsosi cimet adományozta.

Ez a kitüntetés a magyar közgazdasági életben általános megelégedést keltett.
Nem csupán az eredeti gazdasági tehetséget érte a legmagasabb helyről jött kitüntetés, hanem az embert is, a kedves világfit és a jó kartársat. Weinréb Árminra még sokan fognak emlékezni Budapesten, noha már esztendők óta nem fejt ki munkásságot Magyarországon. De ha külföldön dolgozik is, gyakran visszatér Budapestre, mert „csak itt érzi igazán jól magát az ember”. Mostanában, amikor itthon járt, hosszasan elbeszélgetett barátjaival.

– Elgondolhatják, – szól többek között – hogy nem szivesen hagytam abba
a munkát a budapesti tőzsdén. Elvégre ez a tőzsde nevelt engem, s azután, ha nem is ment jól az embernek sora itthon, azért az „itthon” még akkor is ezerszer különb, mint akár a tejjel, mézzel folyó külföld. De hát a körülmények rákényszeritettek. A természetemhez tartozik, hogy nem tudok olyan helyen üzletet kötni, ahol különböző rendeletek korlátozzák az üzleti lehetőségeket. Én nem tudok bujkálni, de nem is akarok bujkálni a paragrafusok között.

Amikor megkérdezik tőle,
volt-e az utóbbi években egy-egy ugynevezett nagyobbszabásu üzlete, néhány pillanatnyi gondolkozás után igy válaszol:
– Volt. Még pedig több. Hogy mást ne emlitsek, meglehetős nagy akció volt a Lovenstein-féle. Talán emlékeznek rá, hogy a lapok azt irták annakidején, hogy ez az amsterdami bankár kiesett a repülőgépből és szörnyethalt. Amikor a hirt olvastam, azonnal tudtam, hogy Lovenstein nem esett ki a repülőgépből, hanem kiugrott belőle. Öngyilkosságot követett el. Én tudtam, hogy rendkivül sulyos anyagi viszonyok között él, s minthogy ezeket rendezni nem tudta, a halálba menekült. Az első gondom az volt tehát, hogy a Lovenstein-érdekeltségek részvényeit a newyorki, londoni, párisi és hollandi tőzsdéken a piacra dobtam. Még pedig nagy tételekben. A következmények nekem adtak igazat. Csakugyan kiderült, hogy nem „véletlenről” volt szó, hanem öngyilkosságról. A Lovenstein-féle érdekeltségek összeomlottak, s igy az én akciómat sikeresnek lehetett mondani.

– Éppen ilyen sikeres volt az a coup-m is,
amellyel a sellakkot megkontremináltam. Valahogy megtudtam, hogy egy amerikai érdekeltség össze akarja vásárolni a rendelkezésre állott sellakkot. Abban az időben ugyanis a szakkörök meglehetősen érdeklődtek eziránt az árucikk iránt. Értésemre jutott, hogy csak Londonban annyi sellakk van, hogy azzal az egész világ szükségletét fedezni lehet akár tiz esztendőre. Erre én konzorciumot alapitottam, s megkontremináltam a sellakk összevásárlására irányuló akciót. Én győztem. Ellenfeleim abbahagyták a vásárlást. A felszöktetett árak összeomlottak és az én konzorciumom természetesen jó nyereséggel hagyta el a csatateret.

A világbankár mosolyogva emelte fel az egyik mutatóujját:

– Persze, nem minden üzletem végződött ilyen sikeresen. Hiszen akkor nem is volna érdemes bankárnak lenni, ha minden akció győzelemmel végződne. A küzdelem, a harc, az izgalom: ez az élet sója. Kudarccal is végződött egy-egy munkám. Igy, például, mikor meghallottam, hogy Roosevelt a dollár alátámasztására az ezüstöt 25%-ig az ércfedezet részévé akarja tenni, én azonnal összevásároltattam a kanadai piacokon található ezüstöt. Ismeretes, hogy Roosevelt terve nem sikerült, s igy az én konzorciumom bizony jócskán veszitett ezen az elgondoláson. De hát ez az élet sora. Egyszer fel, egyszer le.

Egyéb bankári munkásságáról a következőket mondotta:

– Értékpapirkereskedő és bankár is vagyok. Veszek és eladok papirokat és a világ minden nagyobb tőzsdéjén játszom. A játék, – mondanom sem kell –, játék. Hol jól végződik, hol rosszul. De akárhol vagyok a világon, mindig visszagondolok a budapesti tőzsdére. Itt tanultam meg a korrektséget, a becsületességet és az adott szó szentségét. Ezt magammal vittem a világ minden tájékára. Mondhatom, jó hasznát vettem. Sohasem felejtem el a budapesti tőzsdének, hogy mit köszönhetek neki.

Weinréb Ármin tudvalevően 210.000 P értékü alapitványt tett
a budapesti tőzsdére arra rászorult tagjainak támogatására. Az a terve, hogy ezt az alapitványt növelni fogja. Ebből is látszik, hogy Weinréb Ármin, akárhol dolgozik is, csak Budapestet és Magyarországot tartja hazájának.