Ascher Oszkár - Az utolsó szavak

Közel három hete, hogy meghalt; de reggelenként, mikor hazulról a városba visz a villamos, az Új Szent János-kórháznál még mindig a beidegzett mozdulattal készülök leszállni, ahogyan három hónapon át; aztán végig a kórház parkján, fel a B-sebészetre, a 111-es különszobába... az ajtónyitásra felnéz a fáradtan lehunyt szem, aztán előrelendül a kar, mintegy fasiszta-üdvözléssel, de jellegzetesen, szétfeszített ujakkal - a következő percben már ceruza a kézben, írótömb a felhúzott térdeken, s elkezdünk "beszélgetni"...

S most itt vannak előttem a teleírt tömbök, minden lap félelmetes elevenséggel idézi a képet, a helyzetet, az időt, mikor a mondatok, vagy reszkető szavak megszülettek; az egyenletes sorokkal sűrűn teleírt oldalak a nyugodt napok derűs beszélgetéseire emlékeztetnek; az össze-vissza-irányban egymásba futó sorok a kínos órákra, más helyütt a nagy üres lapon egyetlen szó: "Végem!", vagy "oltást", "orvost!"

A sok-sok írásból, összekuszált sorokból pedig kirajzolódik Kosztolányi Dezső - nem mint "az ember" vagy "a költő", hanem - számomra talán így: "Kosztolányi az ember, mint művész".

Három és fél évi betegségének utolsó három hónapjában nem tudott már beszélni, gégemetszést végeztek rajta az orvosok, s így, kényszerű némaságában, valósággal az ujjai közé nőtt ceruzával a szeizmográf volt, amely minden moccanását, rezdülését és mélynek és felszínnek automatikusan jegyzi, rajzolja: ilyen automatikus, precíz grafikonok ezek az ő följegyzései is, mert nem a szándék, hanem a kényszerűség rajzoltatta vele ezeket s így kapom a képet a művészről, aki "Kosztolányi, az ember" volt.

Éppen aznap, mikor betegsége katasztrofális fordulathoz érkezett, s a gégemetszés megtörtént, látogattam ki a kórházba, s kívánságára az éjszakát is mellette töltöttem. El kell képzelni, hogy fuldoklási rohamai közt, melyek a gyors műtétet szükségessé tették, eszméletét vesztette, s mire újból magához tért - nem tudott többé beszélni. S így, az első percek szörnyűségében is, a halálfélelmén vesz erőt a humora, s le tudta írni az első, kétségbeesett kérdések után ezt: "Levegőt! Mehr Luft!!" s megcsillan a szemében a gúnyos mosoly, az öngúny, s egyben a sikerült mondás feletti öröm: "ugye, én is tudok goethei "utolsó' szavakat komponálni?"

Ezen az első "néma" éjszakán egymást váltották az ilyen sorok: "Nagyon szenvedek. Meséld el." "Félek. Most aztán félek." Pillanatokra elhomályosulhat az öntudata, mert így ír: "Csöngesd föl az alorvost. Letéptem a kötést. Ölel D." s egyszerre: "Jaj de szép éjszaka ez, hiszek az életben, a barátságban, a szeretetben". Aztán megható szavak, amikben az én sorsommal törődik, "állj a helyeden, tarts ki", s feleleveníti régi beszélgetéseinket, teljesen megfeledkezik önmagáról, mintha ő ülne az én betegágyam mellett; aztán megint átcsap a félelembe, orvost kér, s közben injekciók, mesterséges táplálás, a kanül tisztogatása, testi gyötrődés reggel öt óráig; akkor elalszik.

Ezzel az éjszakával kezdődött a lassú-lassú haldoklása; közben napokon át csupa remény volt ő maga és környezete is, az orvosok is: lázmentes volt, tréfálódzott, kedvenc "Kraft-Ausdruck"-jait használta írás közben s szójátékokat csinált, amikkel olyan szívesen foglalkozott régen is. Egy délután "oltást" kért (soha, egyetlenegyszer sem használta az "injectio" szót, a nyelvmagyarosító mozgalomnak egyik vezetője volt s hogy milyen lelkes meggyőződéssel, azt ez a végig-kitartás, soha-el-nem-tévedés is mutatja) s felesége megkérdezte, nem lenne-e elég egy kevert por? Bólintott s felírta:

"Levert volt, kapott egy kevert port".

Kis idő múlva felesége azt mondta: "kicserélem a gézt a kanül alatt". Erre ezt írta fel: "gézcsókom".

Máskor bosszankodva tesz megjegyzést a szobája ajtaján - belül alkalmazott felírásra: "az ajtót óvatosan kinyitni", sehogy sincs kibékülve ezzel a fogalmazással, azt írja róla: "a felírás rossz, bosszant, mert az óvatosan nem oly hangsúlyos".

Éppen így bántja, hogy - kórházi szokás szerint - az orvosok "többesszám első személy"-ben beszélnek, de erről ritkán szól, mert nagyon szereti az orvosait! De a szokás az ápolónőkre is átragad! És ezekről az ő külön éjszakai ápolónőire is! Ezt már nehezen bírja, s egy reggel, mikor az ápolónő ezzel fogad: "Ma jól aludtunk!" - dühösen legyint és felírja:

"Kibírhatatlan! Állandóan úgy beszél, ahogy a nagy ápolónőktől hallja: aludtunk stb." - s olyan ingerült, hogy még egyik orvosához is ilyen kérdéssel fordul (miközben cinkos szemhunyorítással néz rám) "Te vagy ma éjjel inspekciós? - Alszunk majd?"


Alig tudta leplezni dühét, ha hamisan hangzó, vagy rosszul "beállított" vígasztaló szavakkal igyekeztek rá hatni. Erősen emlékezetemben maradt egy szeptemberi vasárnap délután, amikor már több nap óta lázas, kedvetlen volt, erős hurut kínozta, s a táplálékot, amit az orrán át levezetett gumiszondán fecskendeztek belé, nem tudta felvenni. Nagynehezen karosszékbe ült mégis, s kivittük az erkélyre. Édesanyja, felesége s Ádám fia voltak ott. Egyszerre csak bejött a kórház lelkésze. Mozdulatlan arccal vette tudomásul ezt a látogatást, de mikor a lelkész - a kórházi betegek átlagához szabott, tapintatos hangon - ezzel kezdte: "Úgye, jó egy kicsit kinn ülni, lehet gyönyörködni a természetben" - kelletlen kis grimace-szal elfordította a fejét s nem moccant többé.

A lelkész pár perc múlva kiment, s most Kosztolányi édesanyja akarta volna e látogatás jelentőségét elvenni pár szóval: "Milyen kedves a tisztelendő úrtól, hogy sorra látogatja a betegeket" - erre hirtelen felkapta a kezét, tiltó mozdulatot tett az ujjával s szigorúan összeráncolt homlokát fordította édesanyja felé - nem, így nem lehetett a gyanuját elaltatni! De, ha felesége csendes, nyugodt nevetéssel játszotta a gondtalant, a biztosat, akkor lecsillapult sokszor a legvadabb félelme is. Mert vadul félt sokszor: "Jaj! Hívd az alorvost!" "Nem halok meg?" "Nem kell aggódnom?"

Egy pillanatra sem éreztem soha, hogy ez a félelem a gyenge ember irtózása a haláltól! Az életet imádó embernek vágya, györcsös ragaszkodása volt ez mindahhoz, amit ez a szó: élet, - vagy inkább: élni - jelent! Egyízben megkérdezte: "Mi ujság künn?" s elmondtam, hogy újból megnyílik a Philadelphia-kávéház, ahová ő is sokat járt, s hogy már láttam is ott sétálgatni Szabó Dezsőt az építkezés körül. Erre felírta: "jaj, milyen szép volt!", s elkezdett áradozni a kávéházról - ugyanúgy, ahogy régen az "Üllői-úti fák"-ról, a diákkor "birsalmasajt és dió"-járól - és folytak a könnyei, görcsös zokogás fogta el.

Mindent szépnek talált, amit az élet produkál. "Mi van Spanyolországban?" kérdezte egyszer, s mikor a friss híreket elmondtam, ezt irta:

"Barátom, az élet nincs ingyen. Mi nem élünk. Mi tengünk. Bécs, Prága, stb." Ez a látszólag cinikus, hideg megjegyzés is csak életszeretetének "ad absurdum"-vitele volt. Hol van az övéhez hasonló lelkierő, amely a csontig lesoványodott, műtétek sebeitől gyötrődő testben még oda emelkedik, hogy - az utolsó hónapban - ezt írja: "Gizi, telefonozz urfinak, hogy hozza el Arany János összes műveit" és pár lappal arrébb: "Aranyt ne feledd! Hamletet is hozd el, az eredetit (kis péld.)".

Igen, Arany Jánost olvassa, amikor már felülni sem tud egyedül, amikor egyik oldaláról a másikra átfordulni is segítséggel tud csak!

Október közepe felé ijesztően leromlik az állapota. A szepszis egyre jobban rombolja, láza 39 és 36 fok közt ugrik fel-le, pulzusa 120-160 közt van állandóan. Már sokszor tisztán látja a véget. Egyre gyakrabban figyelmeztet korábbi igéretemre, hogy megírom haldoklását. Egyik éjjel nagyon szomorú sorokat ír le életének rossz periódusairól, sok lelki gyötrődéséről, ennek az önvallomásnak is ez a vége: "Csak már meghalnék". "Ha meghalok, írd meg ezt az éjszakát őszintén, elégtételül" s utána mindjárt: "Szép pillanatok. Áldjon meg az Isten."

És másnap még csüggedtebben: "Végem van. Nincs remény. Vége. Nem bírom. Hozz mérget" - s tiltakozásomra: "Mért nem szabad? Marhaság. Ha valaki reggeltől-estig szenved, az elég ok mindenre. Hát ez jobb? Nem javulhat meg. Nem tudtak rajtam segíteni. Nem lehet."

Az írása mindinkább összekuszálódik, nehezen olvasható már. Sokszor fölemeli a ceruzát, kéri a tömböt, aztán leesik a keze, nem ír. Magas lázában elveszti öntudatát, egy éjjel - mint az ápolónő reggel meséli - állandóan a kötést akarja nyakáról letépni, s az ápolónőt, aki megakadályozza ebben, hihetetlen erővel üti-veri, két kezét összeszorítja, s a saját térdei közé préseli, hogy alig tud szabadulni.

Aztán jön a két utolsó műtét, kétségbeesett kísérletek, hogy a szeptikus, elhalt részeket kiirtsák - hiába. November 1., vasárnap, Mindszentek napja. Délben 1 órakor gurítják ki szobájából a műszeres asztalt, utána csüggedten jön Hauber főorvos és asszisztensei. "Még alszik" mondják. "Holnap - ha sor kerül rá - vérátömlesztést próbálunk meg." - "Ha sor kerül rá" - ebből megtudjuk, hogy vége van. Bemegyünk a szobába. Viaszsárgán fekszik, nehezen nyitja a szemét, újból elalszik. A díványon ott van még egy pár sor írása, az utolsó:

"Heteentei írói önarckép", ezt írta fel, kétszer is, mert nem tudták, mit akar ezzel mondani. És egy utolsó "autogram", egy sorvezető hátán.


Délután eszméletnél van, de szíve szaporán ver, arca rángatódzik, kétségbeesetten dobja magát ide-oda, feleségét öleli át, kezét szorongatja, egy pillanatra felém nyúl - künn két orvosa ül a folyosó padján, szomorúan. "Még 24 órája lehet hátra" - mondják. Sürgönyök, telefon, a családnak, Szabadkára. Éjfélkor Karinthy Frigyessel együtt megyünk ki. A szobában félhomály. Kosztolányi alszik, nehéz kapkodó lélekzettel. Kedden reggel meghal.

S most előttem áll, ahogyan tizenhárom évvel ezelőtt először láttam, megismerkedésünkkor, kicsit hidegnek, kimértnek hatott, zavarban voltam, majdnem idegenkedtem tőle, nem értettem az attitűdöt, amivel felém s a külvilág felé általában megmutatkozott. - Azután látom a másik Kosztolányit, pár év múlva, aki - egy igaztalan mellőztetésemkor - nyakába veszi a várost, személyesen megy el mindenkihez, akit meg kell győzni, s hosszú levélben számol be az eredményről. - És látom őt egy pünkösdi kiránduláson, Tatatóvároson, ahol három napot töltöttünk, írók, művészek családostul, vagy negyvenen. Ez a Pünkösd mint egyetlen, három napon át tartó hatalmas kacagás él az emlékemben, visszalátogatás a diákkor gondtalanságába, ahol ő volt a legvígabb, legdiákabb, leggondtalanabb - és látom a betegszobájában, a legbarátibb bizalomban felolvadva - aztán a ravatalon -

s nem tudok mást mondani, mint az ő szavait, amiket szegény Karinthy Elza temetésén hallottam tőle. Végignézett a temetőparcellák rengeteg keresztjén, megcsóválta a fejét: "Az egész Rendszer elhibázott!"