Két Bartók- bemutató

A kékszakállú herceg vára, melyet az Operaház október 29-én újított fel, bemutató annak a nemzedéknek számára, mely 1918 óta nőtt fel. A színlapokon - eléggé gyermekes módon - elhallgatott Balázs Béla szerepe alkalmas ürügy volt arra, hogy a művet 18 éven át pókhálósodni hagyják azok a hatalmak, melyek Bartók zenéjével szemben, vagy a kassza környékén, a sikertelenségtől féltek, vagy pedig, felsőbb régiókban, a sikertől reszkettek. Valóra az utóbbi és sötétebb aggodalmak váltak.

A napokkal előbb kiárusított jegyek, az előadás ünnepi áhitata, a tízszeres vastaps, mind annak jelei voltak, hogy Bartók zenéje végre eljutott a nagyközönség kulturáltabb rétegeihez. Persze, ez a megállapítás a Kékszakállura vonatkozik, a 25 éves műre, melyet a negyedszázad distancia mellett a szöveg illusztratív mozzanatai is világosabbá tesznek a közönség számára. De ha színpadi zene és 25 éves is: igazi Bartók-zene, túl az I. suiten, a millennium magyarkodó ruszticitásán és a Greguss-díjjal jutalmazhatóságon.

Balázs Béla szövegét annakidején részben elkeseredetten támadták, részint fellengően magasztalták a kritikusok. Volt igazság mindkét oldal vélekedésében. Balázs kétségkívül az elsők közé tartozott, akik rájöttek arra, hogy nem feltétlenül szükséges a népiesség szamaráról földig érnie a lábnak: a népi költészet nem nemes egyszerűséggel odavetett banauziák gyüjteménye, hanem sötét mélységekből feltörő varázslat és mágia.

És olyan misztériumokat rejteget, melyek egyszerre népiesen primitívek és franciásan korszerűek, Petőfi és Maeterlinck egyszerre. Balázs jól tudta, mit csinál, mikor a Kékszakállú Materlincktől is feldolgozott mondáját zengő ősi nyolcasokban adta vissza.

Kitünően megtalálta azt a keretet, amelyen belül egyszerre lehet dekadensen titokzatos és népmese-szerűen bőbeszédű. De csak a keretet találta meg: kitöltéséhez sem ereje, sem fantáziája nem volt. Kitünő itt a vár sejtelmes környezete, az egymás után megtáruló hét ajtó növekvő, majd kihunyó fényeinek szinte szimfónikus íve. De annál kellemetlenebbek a forma vázát kitöltő szavak, az ősi-nyolcas olajnyomat-népiessége, az egyhangú versforma, mely mágiának indul, de modorként végződik, helyenként a század elejének szecessziós rosszízléssel felcifrálva: ...hűs és édes, Nyitott sebből vér, ha ömlik.

Ám az igézetet, mely hiányzik Balázs meggyőződéstelen verseiből, annál bővebben pótolja Bartók zenéje. A keret zúgó és mélységes élettel telik meg. Milyen csodálatos fokozás az első öt ajtó tárulása a kínzókamrában szaggatott hús és csöpögő vér infernális zenéjétől a fegyveresház férfias és rémületkeltő kardcsörgésén, a kincstár zengő és mámoros-félelmes, világi varázsán, a holdfényes kert tömény éjszakai fülledtségén keresztül a megtáruló birodalom hatalmas dur-fóburdonjaiig, e végtelenbe mutató zenei oszlopsorig.

Aztán a decrescendo: a könnyek tava mozdulatlan, sűrű zenéjével, melybe csöppenként hullanak a recitativo eldobott szavai: könnyek, Judit, könnyek, könnyek. Majd az utolsó ajtó, kihunyó fények muzsikája, kísértet-felvonulás, végül sötétség, benne hosszan visszacsengő hangokkal.


Persze a szöveg hibái a zenén is nyomot hagynak. A kötött forma bénítja a recitativot. A nyolcas ritmusa állandó hangsúlyt kap. Kodály ismertetése a mű bemutatójáról a bartóki deklamáció nyelv-felszabadító erejét emelte ki. A természetes hanglejtés zenéjét valóban Bartók, és éppen ebben a műben fedezte fel a magyar zenés színpad számára. De az új módszer itt még az első kísérlet merevségeivel küzd. Hogy Bartók és Kodály művészetén keresztül hova fejlődött, azt Bartók új remeke mutatja legszebben.

A Cantata profana (bemutatta a Filharmóniai Társaság november 9-én), mint a Kékszakállú is, egységes ritmusú szöveget zenésít meg, az opera ősi-nyolcasával szemben az epikus-hatost. De micsoda gazdagság a ritmusban, az egyhangú forma változataiban, a megtalált melizmának, koloraturának micsoda gyönyörűsége! A deklamáció a kifejezés eszköze lesz, önmagában is meleg vagy hideg, groteszk és félelmetes, mint a szarvasfiú szólójában, lágy és behízelgő az apa hazahívó szavaiban. A magyar nyelv teljes felolvadása a zenében.

A Cantata melosza valójában a deklamációra épült. A drámai dallam mintegy a szemünkláttára születik újjá, szakad ki a beszédből, de egy sajátos, barbár és emfatikusan zsúfolt beszédből. Hatalmas és groteszk akcentusok nyerik itt zenei formájukat, mindenütt a kifejezés lehető legpontosabb megformulázásával, sehol egy esetleges, egy véletlen hang, a zenei kép freskó-méreteiben, sehol egy odavetett, azonnal leírt, Ťúgy ahogy jöttť ütem: minden egy csodaszámba menő zenei hallás igényeivel megtéveszthetetlenül kilesve a dráma zürjéből.

A kékszakállú herceg sötét várában egy pillanatra tárul meg a birodalom képe: a Cantata a szabad természet zenéje. A lassú megformálódás, a teremtés-előtti káosz muzsikájával kezdődik. Sűrű, tömött kettős-karai (melyek mintha a Máté-passió megnyitó zenéjére utalnának) nehezen és fáradságos munkával fejtik ki a dallamot, az oszladozó ködfátyol mögül kibontakozó természeti képet.

Ez a dinamikai crescendóval együtt növekvő melodikus világosság bachi szépsége vezet a hajnalhasadás, a vadászat megindulása felé. Az öreg apó kilenc fia elindul szarvast űzni. Szaggatott, kvartos figurák a hegedűkön, kürtök búgó kvintjei üdvözlik a hajnali erdőt. És megindul a nimródi fuga: a mesés vadászat, a legcsodálatosabb felszabadulás zenéje.

Megszületni! Az lehet ilyen; vagy még inkább: meghalni! Kiszabadulni az egyéni lét szűk kereti közül és eláradni a hajnali rét, az erdő fényében! A fuga szólamai egyetlen, folytonos, hosszantartó, elemezhetetlen zengéssé olvadnak össze, a zenekar lüktető, dübörgő hajsza-ritmusa fölött. Majd, mint gerenda, mely nem bírja az épület súlyát, a kontinuitás beszakad. Zene- és énekkari akkordok ékelődnek egymásban, egyszerre programzene és látomás, plátói kutyák csaholása és a formák felbomlásának a zenéje, szemünk láttára történő zenei metamorfózis. A csoda az intenzitáson múlik: a vadászat irama szarvassá változtatta a fiúkat.


A csoda után a hangulat megfordul. A vadászat izgalmát most a lázas keresgélés izgalma váltja fel. Nyolc szólam, egymást váltva, egymásba gabalyodva keresgéli a fiúk nyomát a sűrű erdőben. Az apa megtalálja a csodaszarvasokat, rájuk fogja fegyverét. De ekkor megszólal a legkedvesebb fiú. (Négy taktus kodályian lágy epika a lüktető dráma közepén.) A világirodalom talán legbizarrabb dallama ez a tenorszóló, hangjaiban a fiú szeretetével és a csodaszarvas fenyegető, ágbogas vadságával. Pillanatok alatt vágtat végig a tenorhang egész terjedelmén, az alsó váltóhangokat valami metafizikus erő préseli bele a főhangba, csupa erőszakos felfelé-módosítás, kettőskereszt az egész dallam.

Sziklák és hegyek vad látomásai villannak fel, a zenekar izgatott tremolói és cikázó passzázsai fölött egyetlen kisfuvola kísérteties rikoltása imitálja a szarvas szavait: Kedves édes apánk... téged hozzávágunk (éles kősziklához) izzé-porrá zuzódsz... Az apa leereszti fegyverét és szelíd, hívogató szókkal kérleli fiait, hogy térjenek haza, anyjukhoz, ki várja őket; a fáklyák már égnek (az asztal is készen), a serlegek töltve... Tiszta, édes, csábító kantiléna ez a baritonszóló, lefelé táguló lépéseiben csupa engedékenység, fínom melizmáiban csupa férfias gyöngédség és szeretet. De a fiúk nem mehetnek haza. Az átváltozás teljes volt, a halál boldogságából nincs és nem is kívánatos a visszatérés:

...a mi szarvunk
ajtón be nem térhet,
csak betér az völgyekbe...
a mi szájunk többé
nem iszik pohárból,
csak hüvös forrásból.

Halkan, csaknem kérlelően intonálja ezt a fiúszarvas, az apa folytatódó hívó szavai közben. A két szólam, mely egyidejűségében is élesen, tisztán különül el egymástól, a mozarti imbroglio végső konzekvenciája, az egymás mellett lebegő, független és szabadon-jellegzetes szólamvezetésé.

A kantáta harmadik része: a dráma összefoglalása transzcendens régiókban. A cselekmény rövid repetálása zenében és szövegben, a szarvasfiú szavainak megismétlése epikus harmadikszemélyben. És itt bontakozik ki teljes szépségében az a melódia, mely a mű elején kibontakozni készült. A földöntúli lét teljes édessége és harmóniája zeng a kórus tiszta és világos akkordjaiban, még egyszer felkígyózik a halál fájdalma a tenorszóló gyönyörű melizmájában, a D-dur akkord fölé felrepül a feszülő gisz: hosszan kitartott, lebegő, keserű-édes disszonancia, aztán, mintha szárnya kelne, fellebben a magas c-ig, pillanatok alatt letekereg és eltűnik a magára maradt D-dur akkord kristályos tisztaságában.


*

Mindkét Bartók-mű előadása hagyott hátra bizonyos kívánnivalókat. Az opera a kitűnő karmester, Failoni és a nagyszerű Székely Mihály és Némethy Ella mellett a rendezést hibázta el. A feltáruló ajtók crescendo-diminuendója elveszett a fölöslegesen sok színpadi mozgásban, lépcsőn-mászkálásban. A Cantata előadását a páratlanul nehéz munkát végző kórustól féltettük. De Vaszy Viktor pompás együttese meglepő fölénnyel és biztonsággal oldotta meg feladatát, a két kitűnő szólistával, Rösler Endrével és Palló Imrével együtt. Annál kellemetlenebb volt a sokkal könnyebb munkában részes zenekar langyos közömbössége a művel szemben, melyet a vezénylő Dohnányi sem egyensúlyozott kellő igyekezettel.

Holott mi úgy hisszük: a Cantata profana Bartóknak első olyan műve, melyben teljesen sikerült leküzdeni a kisérletezés csábító zavarait, melyben a bartóki feszültség végre meglelte a méltó bartóki formát. A természet és szabadság zenéje, mely gátakat nem ismer, csak amelyekkel önmaga szabályozza magát. Annál megrovandóbbnak tartjuk a zenekar indolenciáját, mert mi úgy érezzük, korunk legkülönb zenéjét, legnagyobb zenei eseményét volt alkalmunk szavakkal követni. És boldogok vagyunk, hogy erre alkalmunk nyílott.

Keszi Imre