Kihalási rendszer alapján

Újraindulunk.
Mit hoz az 1930 és a harmincas évek ember alkotta világa? Mindenekelőtt válságot, kiútkeresést, az évtized végére világháborút. Érdekesnek ígérkezik, legalább annyira, mint a húszas évek. Kezdetben e tekintetben a sajtóanyag nem igazolta várakozásaimat. Aztán a válság van „unalmában” elő-előbukkant feltűnő újságírói megjegyzés, félmondat, ellentmondás, beteljesülő jóslat.

Érdemes figyelni a hónapok előrehaladásával a jövőbe nézés nekilódulásait és megtorpanásait. Az 1929. októberi New York-i tőzsdekrachból szemmel láthatóan nem érzékeltek hosszútávú veszélyt; Magyarországon is az előző évek belgazdasági és Trianon-okozta válságának hatásait látták a gazdasági élet problémáinak hátterében.

Márciusban kezd formálódni a felismerés: „ma már a magyar válság csupán elenyészően kis töredéke a nagy világválságnak”. Négy közgazdasági tekintély fogalmazza meg azt, hogy mit lehet várni a világgazdasági folyamatokban. Ha összevetjük prognózisaikat, csak azt látjuk mi is világosan, hogy – Dante után szabadon – a nagy sötétlő erdőben nem lelték az igaz utat.

Októberre már tisztulni látszik: a válság elhúzódik – nemcsak nálunk, és a keletkezésében, lefolyásában nagy különbségek vannak az egyes országok, a világtájak szerint is. Arról is olvashatunk, hogy a németországi válságot tőkehiány is súlyosbítja, „a német tőke milliárdokban menekül még ma is a hitleri őrület elől svájci és holland bankok trezorjaiba”. (Ez a megfogalmazás megérne egy politikai elemzést is hozzáértő kollégáimtól, merthogy cikkünk evidenciaként fogalmazza meg.)

További izgalmas dolgok is vannak az elhúzódó válságfolyamatban. Mint például februárban a magyar kormányzati válságkezelő lépések között a köztisztviselői szférában radikálisnak mondható létszámleépítésre használt kihalási rendszer.

Kezdetben azt hittem, ez egy terminus technicus.
De nem. Ez egy szimpla publicisztikai fogás azzal a céllal, hogy már a címben felkeltse az olvasói érdeklődést egy aggodalmat keltő – az olvasóközönség többsége számára azonban érdektelen – intézkedésre. A költséglefaragás kényszere ellentmondásos minisztertanácsi lépést „eredményezett”. Nem lehetett már alkalmazni az „eddig a legliberálisabban kezelték a nyugdijaztatási kérelmeket” módszerét, mert így is sok az állami nyugdíjas. Ám ekkora tömegű köztisztviselőt sem tudnak/akarnak fizetni. (Ismerős, ugye?)

Ez a lépés ráadásul a határozott és cselekvőképes kormányzás látszatát is erősíti: mindent elkövetünk a válság negatív hatásainak csökkentésére, elsősorban a költségvetés egyensúlyának fenntartására, mert amit nekünk kell/kellene adnunk, azt nem adjuk. Továbbá erre a szférára, a köznek a szférájára van befolyásunk, itt ténylegesen is miénk a hatalom, nemcsak áttételesen.

S hogy mi lesz a döntésből a valóságban?
Merthogy az helyben dől el, a történelmi és az „ideális” falvakban (1931), városokban, törvényhatóságoknál. A munkahelyi vezetők kezétől vezérelve, jó- vagy rosszindulattal, éles szemű előrelátással vagy homokba dugott fejjel – macska-egér harcban.